Marillion: Sounds That Can't Be Made

írta nagybandi | 2012.10.12.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Eagle Rock Entertainment

Weblap: http://www.marillion.com/

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Idén hihetetlen mennyiségű minőségi progresszív albumot kapott az arra fogékony hallgatóság, gondoljunk csak például a Rush, a Gazpacho, Ian Anderson, a Galahad, a Headspace vagy az Anathema lemezeire. Általában mindig nagy várakozás előzi meg a műfaj jeles képviselőinek kiadványait, és az esetek többségében nem is okoznak csalódást – sőt! Úgy érzem azonban, létezik egy zenekar, melynél a lemezmegjelenés bejelentését az utóbbi években talán komolyabb figyelem kíséri, ez pedig a Marillion. Ha a kvintett megkongatja a harangot, miszerint új kiadványra készül, nem lehet csak úgy elmenni mellette, ki örömujjongásba fog kitörni, mert hamarosan ismét itt lesz egy újabb dalcsokor Steve Hogarth érzelmekkel teli hangjával, ki pedig amellett, hogy ő is várja a lemezt, kíváncsi, vajon mit talált ki a zenekar, hogy megfinanszíroztassa rajongóival a költségeket. Tudom, hogy ez utóbbi néhány éve még eléggé megosztotta az embereket, de már beláthatjuk, az ehhez hasonló ötleteknek manapság (sajnos) van létjogosultsága. Az előrendelés sok zenekarnál tökéletesen működik és abszolút elfogadható. Emlékszem, mikor a ’90-es közepén a Marillion elsőként kitalálta, hogy pénzt gyűjt az egyesült államokbeli koncerturnéjához oly módon, hogy előre kifizettette az ottani rajongókkal a jegyárat, sok helyen visszatetszést váltott ki. Ez volt azonban a kulcs a turnéhoz, a zenekar eme anyagi fedezet mellett tudta bevállalni a költségeket, amit nincs mese be kell fektetni, ha tetszik, ha nem. A rajongók az előre megváltott jegyükkel természetesen bemehettek a koncertekre, sőt utólag mindegyikőjüknek postáztak egy dupla cédét az egyik tengerentúli fellépés teljes anyagával. Ma, az internet korában ez teljesen természetes, sokszor percek alatt elfogynak a jegyek akár egy jövő évi koncertre is. Nos pillanatnyilag nem ez a legfontosabb, aki kiváncsi arra, hogy okoskodott idén a zenekar, itt megtudhatja, de most térjünk rá a lényegre, természetesen a zenére.

A zenekar kreativitásához nem fér kétség, ebben az évezredben is két-három évente csodálatos lemezekkel ajándékozta meg a hallgatókat, gondoljunk csak többek között a nagyszerű ’Marbles’-re, a ’Somewhere Else’-re vagy az ugyancsak dupla ’Happiness Is The Road’-ra. Elsőrangú alkotás mindegyik a maga nemében, zenei szempontból azonban más és más, és ezzel most is így lennénk. „Egy lemez elkészítésekor a legnagyobb kihívás elkerülni, hogy megismételd önmagad.” – fogalmazta meg bölcsen a zenekar basszerosa, Pete Trewavas. Ám ha a ’Sounds That Can’t Be Made’-et hangulat, ill. stílus tekintetében párhuzamba kéne állítanom az új évezred Marillionjának termésével, én e lemezt a ’Marbles’ album dalaival venném egy kalap alá. Ezzel aztán ki is mondtam a végszót, mivel a ’Marbles’ az egyik legjobban sikerült album a diszkográfiában, kijelenthetem kerek-perec, a ’Sounds...’ egy igazán remekbe szabott alkotás.

Már meghallgatás előtt sejthető volt, a zenekar a progosabb arculatát fogja mutatni, tekintve hogy a 75 percnyi anyag nyolc amúgy sem rövid dala közül három is 10 perc feletti, sőt az albumnyitó Gaza a 17 percet is meghaladja. Érdekes, a Fish-éra Marillionja volt a hosszabb lélegzetű dalok zászlóvívője, Hogarth-tal viszont már inkább a rövidebb számok felé orientálódott a zenekar. Az akkoriban készült interjúkban a tagok többször ki is hangsúlyozták, hogy próbálják távol tartani magukat az olyan hosszú daloktól, mint pl. a Forgotten Sons vagy a Grendel. Ám az irónia az egészben az, ha jobban beleássuk magunkat a második korszak történetébe, valójában máig már több hosszabb lélegzetű szerzemény született Hogarth-tal, mint korábban Fish-sel (bár zárójelben megjegyezném: grandiózusságában, magasztosságában mindkét említett dal, de főleg a zseniális Grendel üti bármelyiket).

A nyitány, az említett Gaza mondanivalóját tekintve egy igen érdekes Marillion szerzemény, mely a palesztin-izraeli konfliktus mihamarabbi megoldása mellett emeli fel szavát, középpontba helyezve a menekülttáborokban született és ott felnőtté válni kényszerülő gyermekek sorsát. Nagyon sűrűn nem politizál a zenekar, utoljára talán a Forgotten Sons hívta fel a figyelmet a falklandi háborúban harcoló brit katonák borzalmas helyzetére 1982-ben. Megkapó dallamok, karizmatikus és érzelmes ének, kitűnő billentyűfutamok, remek gitárszóló jellemzi a monumentális tételt, ám e jelzőket akár a többi szerzeményre is nyugodt szívvel ráaggathatnám. A ritmusszekció makulátlan teljesítménye mellett mint mindig, most is kiemelkedő Mark Kelly és Steve Rothery játéka, de kettejük közül számomra főleg a gitáros munkája teszi fel a koronát a dalokra, senkivel össze nem téveszthető szólói a lemez kiemelkedő pillanatai közé tartoznak. Ő talán David Gilmourral említhető egy lapon; elég ha meghallgatjuk a régi Marillion dalokat Fish zenekarával, az amúgy remek gitáros, Frank Usher soha nem tudta úgy lejátszani azokat a szólókat, ahogy Rothery bármikor is tette, ugyanúgy ahogy Gilmourt sem sikerült még eddig senkinek sem tökéletesen leutánoznia. Utoljára pedig – de nem utolsósorban – mindenképp felhívnám a figyelmet Steve Hogarth remeklésére. Nem, nem hozott semmi újat, nincs meglepetés, most is azokat a megkapóan szép ívű dallamokat kapjuk hol visszafogottan, hol pedig erőteljesen, ahogy az adott dal szerkezete, mondanivalója megkívánja. Steve Hogarth képtelen jobban énekelni, képtelen fejlődni, soha nem is fogja tudni túlszárnyalni az előző lemezen mutatott teljesítményét. Ő már akkor tökéletes volt, mikor 1989-ben a ’Season’s End’ albumon brillírozott, kifogástalanul és páratlanul énekelt már ott is, és ugyanúgy teszi ezt a mai napig, akár a fotelben hallgatjuk őt otthon ülve, akár szerencsés esetben a színpadról valamelyik nagyváros koncerttermében.  

Pontszám: 8.5