Progresszí­v metal hazai pályán: Dream Theater, Crimson Projekct - Grove of Anaheim, Los Angeles, 2012.07.03. (olvasói beszámoló)

Egy, az Egyesült Államok nyugati részének fontosabb látnivalóit felölelő lakóautós utazás után Los Angelesbe visszaérkezve nem hagyhattam ki a kínálkozó lehetőséget, el kellett, hogy menjek a progresszív metal kurrens isteneinek éppen meghirdetett koncertjére… bizony, az élet kemény.

Az ígéret földjére egy kedves barátunkhoz érkeztünk, és ugyan látogatásunk célja nyilván nem egy koncertre épült, már otthon is bőszen vizsgáltam a fontosabb bandák honlapjainak turnédátumait. Titkos vágyam egy Rush-koncert volt, ám az hamar kiderült számomra, hogy a kanadai trió csak ősszel kezdi meg az útját. Így nagy „duzzogva” konstatáltam, hogy a már említett körút végén éppen a Dream Theater fog a Crimson Projekct társaságában két napig Los Angelesben állomásozni, így muszáj leszek hatodik alkalommal is kedvenc együttesem koncertjére ellátogatni.

Jegyet az interneten szereztünk: egy „Will call” fantázianévre hallgató szolgáltatás keretein belül a helyszínen tudtuk felvenni a rendelt jegyeket, két dollár extra költség fejében. Két árkategória volt megállapítva: a színpad előtt ~55 dollárért voltak kiemelt, hátrébb pedig 10 ülőhelyes boxok voltak két soronként rendezve a terem végéig, ~45 dolláros áron, (ez utóbbit választottuk) így összesen kb. 3000 ember vehetett részt az eseményen. A buli előtt természetesen a már bevált Meet&Greet Package vásárlásával találkozhatott az ember a kedvenceivel, de az otthonihoz képest a terem nagy részét elfoglaló boxok nyújtották a számomra új extra szolgáltatást: plusz 20 dollár költség ráfordításával a show előtt egy vacsora járt a vásárlónak. A felismerés után zúgolódtam is magamban, zabálni járnak az amerikaiak koncertekre, küzdőtér meg nincsen? Később aztán a helyszínen megfejtettem a jegyek hierarchiáját, észleltem a terem pontos elrendezését.

A kapunyitás 8-ra volt kiírva, a tervezett kb. 7:30-as érkezésből a forgalom miatt semmi nem lett: hiába hömpölyög az egy irányba haladó autótömeg 6-7 sávon, vannak percek, mikor egyszerűen nem lehet haladni. Így az autót elegánsan 8:00-kor parkíroztuk le a koncertcsarnok előtt társammal, 10 dolláros parkolójegy megváltása után… engem ez már fel sem bosszantott az után, hogy az Amerikában élő társam visszaparancsolta az 1 órás autókázásra tervezett sört a hűtőbe, mondván az utastérben nem lehet alkohol, mert ha van, csúnya büntetés a vége. Pedig már kezdtem megkedvelni az amerikai felfogást a vezetés előtt ivott két sör/egyéb iránti tolerancia miatt… és egy magyar társamnak sem kell bemutatni a 4-5 lityi behajítása utáni remek hangulatot bármilyen transzportáló egységben történő utazás során. Szóval akkor már inkább a zéró tolerancia, de lehessen fogyasztani az utastérben. A sofőr önfeláldozása úgyis csak erősíti a csoportszellemet...

A 8:00-ás érkezés pillanatában azonnal felismertük, hogy a hall már készül szétesni a Crimson Projekct hangszereitől: beérve (motozás, bármiféle vizsgálódás nélkül) a kint tapasztalt élmény már egyáltalán nem volt furcsa, ugyanis a színpadon lévő 9 zenészből két dobcuccon hárman püfölték váltva (vagy egyszerre) a bőröket, valamint Tony Levin Chapman stickje mellett egy ifjú fekete hölgy tépte egy basszusgitár húrjait.

Nagy nehezen találtuk meg a kijelölt helyeinket: egyrészt már szinte mindenki helyet foglalt, másrészt okos módon a sectionok tábláit egyáltalán nem világították ki, hogy a számokat el tudja olvasni az ember, így a személyzet egyik tagja zseblámpával vezetett a boxunkhoz.

A csarnok tömve volt, a Crimson Projekct pedig teljes átéléssel dolgozott: sajnos, mint egy újabb generáció relatíve ifjabb tagja, nem ismerem ennek a spin-off szupergroupnak az eddigi munkásságát, de ami nagyobb probléma, hogy a King Crimson ismeretének hiányában nem tudok hiteles szakmai kritikát megállapítani a műsorról. Ami biztos, hogy élvezetessé tette a műsort, az a két frontember, a színpad közepén helyet foglaló Adrian Belew és Tony Levin muzsikálása, bohóckodása, miközben a közönséggel jó showmanek módjára folyamatosan tartották a kapcsolatot. Erős, hangulatos zenét játszottak, néhány elszállós instrumentális résszel, de ezt a banda rajongóinak biztos nem kell magyarázni, inkább magamnak mondom. A két dobcucc a színpad két oldalán volt felállítva, a rajtuk „marakodó” három csörömpölő férfi pedig a színfalak mögött szinte fogócskát játszott: hol jobb, hol bal oldalt jelent meg bármelyik dobos, hogy aztán a komplex témákat kisujjból rázza ki.

A színpad jobb oldalán a már említett hölgy meglepő jelenség volt: retró napszemüvegében, egyrészes fekete ruhájában átéléssel hajladozott, és pengetett aprókat, hogy aztán egy-egy komplexebb résznél a meglepetés erejével élve, Flea-t megszégyenítően szleppeljen. Ami negatív élmény volt számomra, de később a DT produkciója alatt is: a fényekkel való igénytelen bánásmód, a zenészek ugyanis az egész műsor alatt bántóan erős és statikus kék fényben tündököltek (legalább olyan ijesztő módon, mint a még otthon, Magyarországon, sötétben kihajított csirkecsontok ciánkék fluoreszkálása, de ez az ismeret nem ide való, hanem valami horrorfilmbe…) Bő negyven perc kielégítő és profi műsor után tapsvihar közepette vonultak le a Crimson Projekct zenészei a színpadról.

Setlist:

B'Boom / THRAK / Dinosaur / Elephant Talk / Red / Frame by Frame / Thela Hun Ginjeet / Indiscipline

Ezután kb. negyven perc szünet következett. A lámpafénynél látszódott, hogy a kiemelt kategória állóhelyet is magába foglalt, mögötte pedig kiemelt boxok voltak, ülőhelyekkel. A „fogdmeg” a legelső soroknál érdeklődésem után elmondta, hogy igen, az állóhelyekre a drágább kategóriájú jegyek vásárlásával tudok bejutni, de a meglévő jegyemet készséggel upgrade-elik a jegypénztároknál, ha meggondolom magamat. Végül ezt nem tettem meg, úgy döntöttem, legyen egy koncertem teljes rálátással a színpadra, hadd figyeljem  bármikor a zenekar bármely tagját. Kérdésem során viszont észleltem egy rendkívül szimpatikus dolgot: nem volt hely kihagyva a színpad meg a közönség között, marcona szaracénokkal teletűzdelve. Az amerikai közönségnek megadatott, hogy közvetlen közelről élvezze kedvencei műsorát. Ezt, ha összetesszük a belépés során tapasztalt motozás-hiánnyal, ha szakemberek lennénk, akár komoly szociálpszichológiai következtetéseket is vonhatnánk le az amerikai életérzésről. Kiváló dolog ez, akárhonnan is nézzük, és nem vagyok hajlandó jelen esetben John Lennon életét kioltó idiótákra gondolni. Egyszerűen csak örülni akarok a felismerésnek, a rajongás egy új szintjére való helyezés lehetőségének.

Visszaérvén a helyemre tűnt fel az is, hogy a Grove of Anaheim személyzete egy pohár jeges vízzel várta a közönséget; a gyengén világító kék fényforrások segítsége korábban kevés volt a közvetlen környezetem felderítéséhez. A szünetben látván a férfi restroom előtt kígyózó sorokat, a sörtől elment a kedvem, így végül pár dollárért egy-egy nyelet-bort vásároltunk társammal.

A negyven perc szünet után a lámpák egy Rudess-szintű, virtuóz, és áldásos tevékenységű személyzeti tag valószínűsíthető pöckölésének hatására leoltódtak, majd a közönség elégedett sikoltozásából-hörgéséből következtettem, hogy itt valami bizony történni fog… és így is lett, színre lépett a Dream Theater! Először a kötelező videós animációval, amit már otthonról is ismerünk, mint hatásos hangulatcsinálót. A középső kockákon, valamint a két szélső falra aggatott hatalmas kivetítőn is élvezhettük a műsort: a vetítők képei döbbenetes minőségben tündököltek: de hát kérem, ez Amerika. Amit nem sikerült még a technika varázslóinak kiküszöbölni, az a pillanatnyi késés a digitális képen a valósághoz képest: habár ez érezhetően kisebb csúszással bír ezeken a giga tévéken, mint itthon a kis pixeles ukrán cuccainkon. Már ekkor észleltem az ülőhely, a boxok egy negatív hatását: mivel 10 férőhelyes, téglalap alakú asztal hosszabbik tengelye mutatott a színpad irányába, a székek pedig várható módon az asztal felé voltak rendezve, a nyakam színpad felé mutató „rendezettsége” már ekkor fel-felvillanó görcsök formájában igyekezett a koncertélményt csökkenteni.

Az álom-ötös első pillantásra megjelenésre nem változott: habár LaBrie haja nő, csakúgy, mint Rudess szakálla, aki az első kb. 2 szám erejéig Mátrixos-Neós bőrkabátban szólaltatta meg a billentyűket. Később mikor lekerült róla, látszott, hogy az USA születésnapjára öltözött ki: fekete pólóját fehér csillagok díszítették. Petrucci és LaBrie szokásához híven számomra hányadék módon csillogó, semmitmondó szövegű pólókban léptek fel, Myungon korrekten egybefüggő fekete öltözék volt. Mangini öltözéke nem látszódott az őt körülölelő doboktól- állványoktól: Portnoy felszerelése szintén monster-kit jellege ellenére szerintem sokkal „emberibb” volt, ez a futurisztikus közvetlen környezet a zenész takarása mellett csak barátságtalanabbá teszi az összképet számomra. (Most viszont eszembe jutott, lehet, hogy praktikus okai vannak. Ha az ember apró, nem érheti el a lépcsőzetes módon kialakított dobok egy részét. Így meg mint egy mankó, a segítségére lehet.) A dobos egyébként vizes hajjal jelent meg, mely 4-5 szám alatt sem száradt meg; de LaBrie is megosztotta velünk, 2 szám elteltével, hogy majdnem elkésett a belépőről, ugyanis a sátrában elnézte az időt. Biztos megártott neki a sok mézes víz...

Ami ezután következett, azt a DT-rajongók jól ismerik: magas színvonalú, kifogástalan hangzású, páratlan hangszeres virtuozitású előadás, melynek sava-borsa az Álom Színház esetében nem egyfajta Rammstein-féle showműsban rejlik, hanem abban, hogy ez az öt férfi hogy tudja kirázni csuklóból, vigyorogva ezeket az érfalrepesztően komplikált  hangszeres témákat. Élvezet hallgatni és nézni bárhol, bármikor a Dream Theater műsorát, jöhet bármilyen mennyiségben, és gyakorlatilag bármi, ami a kezük közül kikerült; ám ezt a „bármit” azért kicsit árnyalnám a koncert után, mintegy hangot adva egy egyszerű, de szorgalmas fogyasztó vélhetően jogos hiányérzetének.

Nekem, mint egy amatőr beszámoló írójának, jelen esetben nem lehet feladatom, ami az albumkritikák szerzőinek, habár én szeretek egy mondattal mindent kifejezni, amit az emberek (köztük persze én is) megfogalmaznak magukban egyes ingerek hatására. Így egy kis intermezzót végülis megengedek magamnak: a legújabb albumról 2 szám és egy-két részlet kivételével, tehát mondjuk, bruttó három szám kivételével mindent ki kellene dobálni a kukába. Nem kell ezen mit szépíteni, egyetlen dolog miatt: a legtöbb esetben nincs érzés az új témákban, csak egymásra dobált, lélektelen motívumok (amelyek mondjuk a Dance of Eternity esetében életre kelnek). Sok ember véleményét hallottam már az új anyagról, akiknek kifejezetten tetszik, de meggyőződésem, hogy ez csak egy visszaütés lehet, ismerős témákat hallván a régi albumokról. Hol van a zenekar fejlődése az utóbbi években, mondjuk egy Rush előremutató, hogy úgy mondjam progresszív új albumaihoz képest? (Lehet nem véletlen, mivel a Rush idősebb kora ellenére nem szenved kapuzárási pánikban: képes beállni egy több mint két éves alkotói ritmusra. Csak ez lehet az igaz út.)

Egy másik dolog, ami elégedetlenné tesz: a koncert kezdése. Biztos vagyok benne, hogy kedves rajongótársaim szintén kedvelik a banda lassabb, lírai oldalát, imádatuk tárgya mégsem elsősorban ez. Hanem az, hogy szakadjon le a fejem a szépen megtervezett, kisakkozott (de érzéssel telített) zúzós témák berobbanásakor. Nekem az ideám a kezdés esetében egészen 1928-ig repít vissza, életem első DT koncertjére, méghozzá az Overture 1928-ig, mely során egy szolid, pár hangos előétel után egyből az arcomba zúdúl a DT sava-borsa. (Hogy aztán egy tökéletes folytatás, a Strange Déja Vu, az utóbbi években méltánytalanul mellőzött előadásáról már ne is álmodozzak…) Szóval a lényeg: jópofa a torokének a kezdő Bridges in the Sky során, ki tudja, a következő albumon talán majd köcsögduda is szerepel majd, de ez nem viszi le a fejem. Bőven lehetne egy turnén a koncertet kezdeni egy Breaking All Illusions-zal, mely aktuális, és korábban is képesek voltak egy In the Presence of Enemies bevezető után pillanatok alatt ugrálós koncerthangulatba varázsolni. (Valamint ha az On The Backs of Angels-t képesek a műsor vége felé elhelyezni, nem okozhat problémát a BAI idő előtti elsütése sem.)

A legkeményebb dolog mégsem ez: egészen megbarátkoztam, sőt jól érzem magam az Outcry magasztos dallamainak hallgatása, vagy a régi időket idéző, Myung mester lírai énjét kidomborító Breaking All Illusions közben. (Akinek amúgy JP egy színpadra felhajított piros kis kalapot kétszer is a fejébe húzott, és aki sértődötten rázta azt le mindkétszer a fejéről egy pillanat alatt...) De hogy egy kontinenssel arrébb vagyok, és 2 nóta kivételével ugyanazt kapom az arcomba, mint fél évvel ezelőtt Budapesten, az számomra először csalódottságot okoz, később kétségbeesett kérdések feltevésére ösztönöz. Miért kell ugyanazt az előadást játszani, lélekölő monotonitást belekeverni egy sokkal többet érdemlő zenébe, mely nem csak a zenészeknek teher potenciálisan (habár ki tudja, ezen a szinten már mi számít rutinnak és mi ad örömet valójában), hanem egy véletlenül több koncertre, több földrészen koncertre látogató rajongónak is? Hogy nem döglenek bele a muzsikusok, hogy ugyanazt a setlistet adják elő majd féléven keresztül, pár napos szünetekkel? És itt nem tudok elfogani saját magam számára már előregyártott félválaszokat, minthogy pl. „előre be vannak állítva a showelemek, a fényjáték”, (mely fényjáték egyébként az agyamra megy egyfolytában az idegesítő villogásaival, mivel nem diszkóba akarok menni, hanem megfigyelni a kedvenceim összes létező adalékát, melyet egy élő fellépés során elejt a közönségnek; jó lenne egy LTE legutóbbi előadásain elővezetett, semleges, de dinamikusan változó háttér, és statikus, full fényerejű lámpafény), vagy „így a rutin elősegíti az előadás fesztelenségét”. Ha a magyar rock profi csapatainak egyik legjobbja, a Tankcsapda képes nem csak folyton régebbi számokat elővenni, hanem ezeket minden alkalommal variálni, jogosan várok el egy világszínvonalú, milliós rajongótáború bandától egy kis változatosságot. Nem is kicsit, bármilyen változatosságot. Mert ez így nem pálya, elhiszem, hogy az összes rajongót nem lehet kiszolgálni, de törekedni kellene rá, mert így nagyon egyoldalú, elfogadhatatlan a produkció. Kicsi az esély ugyan, hogy valaki kontinenseket átívelve még ugyanazon a turnén meghallgatja a bandát, de mi van azokkal, akik teszem azt ezen a kontinensen elmennének pár hónap alatt 3-4 koncertre, mert megtehetik? Azoknak limitálva van a boldogságforrásuk? Habár ki tudja, lehet, ki van ez számolva, jobban megéri anyagilag ugyanazt a show-t nyomatni, minthogy a pár „nagyon” rajongót esetleg egy változó műsorral több produkcióra is elcsábítani. Azt viszont nem tudom elhinni, mondjuk, hogyha nem gyakorolnak, aktuálisan nem tudják az összes számukat eljátszani. Akár így, akár úgy, szomorú a végeredmény.

Azonban nem akarok végső soron elégedetlennek tűnni: ki ne örülne akár hatodjára is egy Surrounded-nak, illetve a Fortune in Lies „autentikus” hangulatának? Csalódott lelkiállapotomban még egy számomra semleges, ám eddig még nem hallott (és főleg nem februárban hallott!) nóta, a The Root of All Evil is visszahozta a hitemet, azt sem bántam, hogy a frissen megkedvelt Outcry végül kimaradt, és mikor a kedvenc zenészeim levonultak a színpadról, majd a ráadás részeként még a sötétben megszólalt a Metropolis Pt. 1 eleje, minden búmat-bajomat elfeledvén elégedett és hálás ordításban törtem ki… ezek azok a dallamok, amik miatt mindig is a Dream Theater lesz a kedvenc bandám. Ezen nóták okozta érzés, nem pl. a Lost Not Forgotten béna kis refrénje miatt. És bízom benne, hogy a nagy előremutatásban nem feledik el a Learning to Live előadását, netán mintegy garantált katartikus élményként a Change of Seasons felelevenítését.

Célom nem a zene elemzése volt, azt meg tudják tenni nálam tehetségesebb, profi kritikusok is. Remélem azonban, ahogy én is rendre mohón kattintok a különböző DT olvasói koncertbeszámolókra, másoknak is van erre igényük. Ugyanakkor remélem, többen egy állásponton vannak velem, mintegy megerősítvén az egyszerű igényeimet; a kommentekre szívesen, hálásan fogok reagálni. Nagyon nagy baj viszont nincsen, továbbra is várni fogom odahaza a progresszív metal isteneit, találkozzunk 2013-ban!

Setlist:

Bridges in the Sky / 6:00 / The Dark Eternal Night / This is the Life / The Root of All Evil / Lost Not Forgotten / A Fortune in Lies / Billentyűszóló / Surrounded / On the Backs of Angels / War Inside My Head / The Test that Stumped Them All / The Spirit Carries On / Gitárszóló / Breaking All Illusions /// Metropolis Pt. 1: The Miracle and the Sleeper

Szerző: Löki Viktor

Képek: Löki Viktor