Europe - Secret Society
írta Hard Rock Magazin | 2006.10.06.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
2004-et írtunk, leírhatatlan izgalommal tettem be a cd-t a lejátszóba, fiatalságom egyik nagy bálványa, a Svéd Istenek, új lemezzel jelentkeztek. A lemez címe Start From The Dark volt. Ha jól emlékszem a lemezboltban rajtam kívül csak a tulajdonos, és egyben barátom tartózkodott. A fejemen fülhallgató, remegő újjal nyomtam le a play gombot. Talán harminc másodperc telt el, és megnyomtam az open-t, jeleztem, hogy valószínűleg rossz lemezt kaptam. Miután felvilágosítottak tévedésemről, otthon folytattam az ismerkedést az új Europe albummal. Ismét meg kellett szakítanom a zenehallgatást, és meggyőződtem hogy bizonyosan nem rossz lemezt hoztam-e haza. Miután szembesültem a szomorú ténnyel, megállapítottam hogy én, és a SFTD nem leszünk jó barátok. Most 2006-ot írunk, és az új lemez hallgatása előtt nem vett rajtam erőt az izgalom, sőt ha őszinte akarok lenni, semmilyen érzelmeket nem tápláltam vele kapcsolatban. Lesz, ami lesz, mondtam. De mielőtt fejest ugranánk a Secret Society világába, elgondolkodtam, hogy van-e értelme bevezetőt írni a zenekar munkásságáról? Hiszen van-e olyan hallgató, aki nem ismeri ezt a nevet? Ha van, és olvassa ezeket a sorokat, bizton állíthatom hogy rossz helyen jár. Az Europe megkerülhetetlen rock intézmény, érdemei megkérdőjelezhetetlenek. Minden egyes korai albumuk, egy szelet a nagy rock történelemből. Hatásuk generációk ízlését formázta, megszámlálhatatlan azon zenekarok száma, kik fő hatásuk közt említik őket. Tehát ott tartottunk, hogy fejest ugrunk az új album világába. Ez a fejes azonban úgy fog minket érni, mint a gyorsúszót, aki az elrugaszkodás után veszi csak észre, hogy a medencét nem töltötték fel vízzel. Az első találkozás fájdalmas lesz, és felettébb kellemetlen. Hölgyeim és Uraim, lemeztörténeti mérföldkőhöz érkeztünk, én ugyanis még nem találkoztam olyannal, hogy egy album kezdő száma, egyben a mélypontja is legyen. A Secret Society című szám megteszi ezt. A pszihadelikus hangzásvilág találkozik a torzított énekkel, és egy groteszk dallá sűrösödve taszítja mélybe önnön torzóját. Lépjünk is tovább. Aki túléli az első három és fél perc borzalmait, szinte megváltásként éli meg a lemez többi részét. Az Always The Pretenders az első single az albumról. Az egész lemez hangzásvilágára rányomja a bélyegét John Norum modern gitárjátéka, amit az utóbbi szólólemezein megfigyelhettünk. Személy szerint szívesen a körmére is koppintanék ezért. A szám refrénje azonban egy igazi, hamisítatlan Europe téma, 2006-os kiadású, skandináv köpenyben. Ezzel kellett volna indítani a lemezt fiúk! Love Is Not The Enemy, a bevezető résszel még mindig barátkozom, a dallam azonban itt is a helyén van, bizony hogy a helyén van, hiszen ezúttal a 83-as bemutatkozó, és a Wings Of Tomorrow dallamvilágát frissítették fel, méghozzá jó alaposan. A következő Wish I Could Believe úgy kezdődik, mint egy nagyon trendi, fiatal rockbanda száma, középtembóban érkezünk a refrénhez, ahol Joey szerencsére nem tud kibújni a bőréből, és énekel egy olyan érzelmektől átitatott témát, ami minden nyitott (!) Europe rajongót meg kell, hogy érintsen. A Let The Children Play felvezetése korai Soundgarden hangulatot áraszt, itt is megfigyelhető, és szinte a teljes albumon, hogy a refrén szinte teljesen önálló életet él, mintegy különálló részként bontakozik ki. A rózsaszirom, és a tövis. A simogató lágyság, a harmónia szembeállítása a szúrós, sokszor lehangoló témákkal. Viszont joggal kérdezhetné Palik Laci, hogy hova tűnt Mic Michaeli. A következő Human After All az előbb felállított tézist igazolandó. A The Getaway Plan a koncertek nagy kedvence lehet, egyik személyes favoritom, mindenféle cicoma nélküli, nyers rock nóta, ösztönszerűen zakatoló témával. Zongorával indít az A Mother Son, lírai témája feledhetetlen, azonban senki ne számítson egy új Carrie-re, annál sokkal nehezebben emészthető. Az album leginkább Europe-os témáját a Forever Traveling-ben pengetik el nekünk. Kíváncsi vagyok annak a megveszekedett Out Of This World rajongónak az arcára, akinek ennél a dalnál fintorba csap az arca. Hamis, előítéletektől harsogó fintor lenne az. A lemez utolsó két száma szintén szellősebb lett, mind a Brave And Beautiful Soul, és a Devil Sings The Blues nagyobb teret enged Joey kivételes hangjának. John Norum-nak is jobban áll, ha saját témákat játszik, mintsem minduntalan a kortárs rockzenét kívánja megidézni.
Legutóbbi hozzászólások