Manowar: The Lord Of Steel

írta MMarton88 | 2012.06.27.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Magic Circle

Weblap: http://www.manowar.com

Stílus: Heavy Metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Ha elkezdesz egyre mélyebben kutakodni a metal zene világában, előbb-utóbb bele fogsz bukkanni egy Manowar nevű amerikai formációba. Egy roppant megosztó csapatról beszélünk, egy roppant mód karakteres zenei, illetve szövegvilággal. A Manowart éppen az tette naggyá, amiért imádják őket utálni: borzasztóan szókimondó, gyakran rendkívül kirekesztő, helyenként giccses, klisés témákat kevernek első osztályú heavy metal muzsikával. Mindenre elszánt, sírig hűségesen fanatikus rajongótábor, és gyakran okoskodó, a túlzott egoizmust, és egzisztenciát elítélő szkeptikus tábor vívja végtelen harcát már évek óta a különböző zenei fórumokon, tipikus példái ők a „vagy utálod, vagy imádod” bandáknak.

Amiben nagyjából mindenki egyet ért, az az, hogy az első 6-7 lemezük közül azért jónéhány, a heavy metal alapműveként, illetve kiemelkedő fontosságú és minőségű lemezeként írta bele magát a rockzene nagykönyvébe. Én amondó vagyok, hogy a minőség később sem esett, gyakorlatilag nekem ők csalódást még nem okoztak. Legutóbb egy monumentálissá/teátrálissá terebélyesedő konceptalbumon osztották az igaz fémzene igéjét DeMaioék, bár sokan nem voltak képesek feldolgozni azt, hogy hangulatfokozás gyanánt, jópár filmzenés átkötő is helyet kapott a korongon a szokásos, 8-9 darab, első osztályú heavy metal himnusz mellett.

Azóta eltelt öt év, jártak nálunk párszor civilben a srácok, énekeltek nekünk egy kicsit magyarul, dobost cseréltek, (majd szegény Scott át is igazolt az égi zenekarba), Karl Logan eltörte a kezét, kissé fölöslegesen kiadták az első lemezük újravett verzióját... szóval elütögették a szabadidejüket, de sajnos sem turnék terén, sem készülő dalok tekintetében nem kényeztették agyon a rajongókat (márpedig elsősorban egy zenekarnak ezt kellene csinálnia). A korábbi koncepciókat áthúzva, a manowari hagyományoknak megfelelően érkezett végül idén nyáron a ’The Lord Of Steel’, az idei év egyik leginkább várt heavy metal albuma.

Kissé nehezemre esik papírra vetnem a gondolataimat, ugyanis egy-egy új Manowar lemezzel kapcsolatban meglehetősen magasok az elvárásaim. A ’The Lord Of Steel’ pedig ezeknek sajnos nem felel meg, kétségtelenül a csapat pályafutásának leggyengébb korongját tarthatjuk ezúttal kezünkben. Pedig nincs ám itt nagy hiba, ha hangról hangra ez az album a Rebellion, vagy a Metalforce/Majesty zenekarok égisze alatt jelent volna meg, kezünket csapdosva ujjonganánk, hogy milyen remek heavy metal lemezt tartunk a kezünkben. Ugyanis a ’The Lord Of Steel’ egy nagyon jó heavy metal album, bármelyik többedligás HM csapat örülhetne, ha egy ilyet képes lenne összehozni. Viszont attól a zenekartól, amelyik egy ’Kings Of Metal’-t, egy ’Into Glory Ride’-ot, vagy urambocsá egy ’Warriors Of The World’-öt adott a világnak, ez bizony egy kicsit kevés.

Mi az, ami hiányzik? Egyrészt a lendület. A korong elején még akadnak tempósabb tételek, de a végén a menetelős középtempókba (ami nem is igazán erőssége a fogatnak) annyira beleszürkülünk, hogy jajj. A nagyobb gond mégis, hogy a refrének bőven lehetnének karakteresebbek, fülbemászóbbak. Az El Gringo, a Black List, vagy az Expendable hallatán az ember szomorúan sírja vissza az olyan nóták sziklarengető dallamait, mint a Gods Of War, az Odin, vagy a The Sons Of Odin. Olyan az egész album, mintha az utóbbi években a nagylemezekről lemaradó, minőségben kissé kevésbé erős dalokat koncepció nélkül egymásra hányták volna egy korongra, és kiadták volna őket. Nincs ezzel semmi baj persze, csinálnak ilyet zenekarok, de új sorlemezként ez biza a korábbi produktumokhoz képest harmatos.

Persze azért ne menjünk el a pozitívumok mellett. A The Lord Of Steel/Manowarriors duó tagjai az innen-onnan már milliószor hallott, ismerős témák ellenére is igen ütős kis nóták, a hangzás hasít rendesen (mondjuk DeMaio basszusgitárja helyenként már bántóan sok, de hát hősünktől ennél kevesebbet nem is vártunk...), megkapó a Rightous Glory balladája, de az album legnagyobb erőssége egyértelműen Eric Adams énekteljesítménye. A fickó hangja még mindig a színtér egyik legjobbja, hihetetlen erő, és orgánum lakozik benne. Noha kicsit többet suttog, mint szokott, gyakorlatilag elviszi a hátán az albumot. Minden hang tökéletesen passzol a muzsikához.

Pontszám: 6.5