Nem szép dolog 30 évesen napot lopni...: Metalfest 1. nap - Plzen, Csehország, 2012.06.08.

Amikor kezdték bejelenteni az idei Metalfest fellépőit, már akkor biztosak voltunk benne, hogy ezt látnunk kell, hiszen idén a Metalfest eddigi talán legerősebb fellépő gárdáját sikerült összeszedni. Legendás nevek, feltörekvő fiatalok, jubiláló zenekarok, és stílusügyileg egy nagyon változatos program képviselte a rendezvényt. Aztán jött a rossz hír, hogy nálunk sajnos pont ez a felhozatal nem teszi tiszteletét, így döntenünk kellett: vagy utazunk, vagy kimarad a tervezett fesztivál. Mivel imádjuk ezt a stílust, az utazás mellett döntöttünk, és milyen jól tettük! Két helyszín jöhetett szóba, de a tapasztalatok és a jól működő kapcsolatok miatt végülis a cseh helyszínre esett a választásunk: mégis csak a cseh sörgyártás fellegvárába utazhattunk…

A fesztiválhelyszín tőszomszédságában van a város állatkertjével, így az állatkerti sétát „letudó” családok egy kis zúzdát is kaptak a belépő és az állatok látványa mellé. Szerintünk tökéletes választás volt a helyszín. Először is, képzeljen el az olvasó egy hatalmas szabadtéri színpadot vagy mozit. A műholdas felvételek alapján úgy gondoltuk, a színpad előtt lesz egy méretes betonos rész, tehát ha esik is az eső, nem lesz mindenki derékig sáros, mint pár nappal korábban az osztrák rendezvényen. Ott ért minket a meglepetés, hogy amit felülről láttunk, az nem a padlószint, hanem a színpad tartozéka, kvázi kifutóként szolgált, így a bandák a közönségtől majd 10 méterre álltak, már amelyik banda kibírta kimászkálás nélkül. Viszont a folyamatosan emelkedő padsoroknak köszönhetően mindenhonnan tökéletesen lehetett látni a koncerteket, így nem kellett aggódni az esetlegesen elénk tornyosuló rockerhad miatt.

Starterként a kanadai Skull Fist mutatta meg tudományát, akiket már volt szerencsénk látni a tavaly őszi Power Of Metal fesztiválturné keretén belül. Akkor nem győztek meg, és akkor még finoman fogalmaztam, itt viszont jobban működött a dolog, élveztem, amit csinálnak. Ami persze továbbra sem jelent semmi extrát, csak talán a turnék alatt felszedett színpadi rutin látszott rajtuk. A totál idióta bagázs nagyon kellemes perceket szerzett 80-as éveket idéző heavy metal muzsikájával. Folyamatos mozgásban volt a banda, és a Bécsben már megcsodált nyakba ülős produkciójukat itt is elsütötték a koncertzáró számban. Kezdésnek jó volt, pláne annak tudatában, hogy az őket követő két zenekar stílusa nem éppen a szívem csücske.

A Fueled By Fire régi típusú thrash zenéje nem fogott meg, tolták becsülettel a srácok, de én már csak jobban kedvelem a dallamokat. A latin-amerikai tagokból álló zenekar amúgy rendesen megmozgatta az akkor még csak gyülekező közönséget, és nekünk remek alkalmat szolgáltatott arra, hogy tegyünk egy gyors kört a fesztivál területén. A felhozatal a MOR-okon már jól megszokott minőséget és választékot kínálta, mind kajákban, mind merch vásárlásban. Ami talán elsőre picit furcsa volt, aztán rájöttünk, hogy nagyon is jó, hogy így volt, az a dedikáló sátor helye. Ez ugyanis a fesztivál területén kívül, még a beengedő kordonok előtt volt, így aki dedikáltatni és/vagy fotózkodni szeretett volna, az nyugodtan és zavartalanul állhatott sorba, nem kellett a fesztivál területén közlekedőknek kerülgetniük őket. Mert szinte mindegyik zenekar szánt egy fél órát a rajongókra, és láttunk, illetve hallottunk igen meglepő dolgokat a sorban állóktól.

A latino thrasherek rövid fellépése után rögtön egy kis kuriózumot kaptunk az arcunkba. A társaság 2/5-e nagyon várta a soron következő banda koncertjét. A Celtic Frost legendás énekesének, Warriornak az új bandájáról volt szó, a Triptykonról. Útban Plzen felé a kocsiban a srácok azon tanakodtak, vajh mit játszhat majd a banda, és lesz-e Mexican Radio. Nem bírták a srácok kivárni a másnapot, így az okostelefonoknak hála megtudtuk, hogy nagyon nem kell setlistet memorizálni, mivel összesen 3 (!) számot játszanak a rendelkezésükre álló fél óra alatt, amiból is kettő Celtic Frost nóta. Normál esetben a fotósokat 3 számig engedik dolgozni az árokban, itt szinte végig ott állhattunk volna a színpad és a közönség közt. De nem tettük, azért sem, mert egy szám bőven elég volt megörökíteni a pillanatokat, másrészt ez a fajta black/extrém metal zene nem nekem való.

PP barátom nagy rajongója a Celtic Frost munkásságának, és a buli előtt arra volt kíváncsi, hogy egy ilyen verőfényes napon is tényleg olyan gonosz lesz-e Warrior, mint ahogy azt ő gondolja. És az! Ahogy mormolja, és kipréseli magából a szövegeket, az embernek a hideg futkos a hátán. A mozgást egyik tag sem viszi túlzásba, szinte el sem mozdulnak a helyükről. V Santura gitáros sokat segít vokálozásban a főnöknek, de még a feketére kent szemű „Főgonosznál” is furcsább látványt nyújt Vanja Slajh basszeros lány látványa. Az amúgy csinosnak tűnő lány, picit fehérre mázolt homlokára egy fordított kereszt volt pingálva, és próbált dühös lenni, mert mégiscsak egy black metal bandáról van szó. Engem nem győzött meg, bár tud nagyon ijesztően nézni, majd ez az érzésem a dedikáláson csak még jobban fokozódott. Történt ugyanis, hogy éppen készültünk a Warrior dedikáláshoz és sztárfotóhoz (mégiscsak egy stílust nagyban befolyásoló személyről van szó), majd mikor megemlítettük a főnöknek, hogy honnan jöttünk, valaki magyarul ránk köszönt. Kiderült, hogy a színpadon még kereszttel megpingált lány (dedikálásra már le volt mosva) Újvidéken született és picit beszél magyarul. Amúgy nagyon kedves, mosolygós lány, akitől megtudtuk, hogy tervezik, hogy eljutnak majd hozzánk is, mivel Warrior elmondta, ezután csak még több koncertje lesz a zenekarnak.

Setlist:

Procreation (of the Wicked) / Circle of the Tyrants / The Prolonging

Éles váltással egy bulizó csapat következett, az Alestormot volt szerencsénk már többször látni és mindig nagyon jó hangulatot csináltak. Ez most sem volt másként, nagyon jól beindították a gyülekező közönséget. Számomra picit furcsa volt a setlist, mert emlékeim szerint most játszottak pár olyan számot, amit én még nem hallottam tőlük. És ami nagy meglepetés volt számomra, hogy a roadok egy fix billentyűt is kipakoltak a színpadra. Kezdéskor egy friss emberrel megtoldva jöttek ki a skótok, Elliot Vernon személyében egy plusz billentyűs is velük tartott, aki gyakran vette nyakába hangszerét, és úgy mozogta be a színpadot és a kifutót. Furcsa látvány volt két billentyűs metal bandát látni, teljesen, mint valami szinticsapat… Ennek megfelelően a hangzásuk is picit eltolódott, bár lehet, hogy csak a keverésnek volt köszönhető, de sokkal több szintit hallottam, mint gitárt. Christophernek továbbra sincs csodálatos hangja, de nagyon jól tűzbe tudja hozni a közönséget, és még egy wall of death-re is rávette a publikumot.

Setlist:

Shipwrecked / Midget Saw / Nancy, the Tavern Wench / Rum / Keelhauled / Rumpelkombo / Death Throes of the Terrorsquid / Captain Morgan’s Revenge

Tryptikon dedikálás közben elkezdődött a Legion Of The Damned koncertje, akiket az utóbbi időben többször is volt pechem látni, és egyszer sem tudtak meggyőzni, hogy ne a bulijuk alatt essek túl a kajálásokon. A kötelező fotózás után most is így tettem, elmentünk kajálni egyet, mert a hátralévő 5 zenekarból négy esetében egy percet sem szerettem volna kihagyni. Ráadásul a jóisten is érezhette, hogy ez a fajta zene nem érdemli meg a napsütést és kezdett igen intenzíven beborulni.

És természetesen az általam egyik legjobban várt buli kezdetén kezdett el zuhogni az eső, gyorsan elő is kerültek az esőkabátok és esernyők. A betonkifutónak jó és rossz oldala is volt. A jó, hogy bizonyos látványelemeket a közönség közelébe lehetett kirakni, hátránya viszont az volt, hogy nem volt befedve. A délután folyamán kitelepített tetemes mennyiségű piro is ide volt bekészítve a német folkereknek. Meg is bosszulta magát, a robbanással kezdődő In Extremo koncert elején még nem volt baj, aztán pár másodperc elteltével az erősítés elszállt, feltehetőleg az esőnek köszönhetően. Némi tanakodás és szerelés után újrakezdték a srácok a bulit, igaz ekkor már a robbanás elmaradt, így nagyon furcsa érzése volt az embernek. Elkezdődött valami látványos, aztán egyszer csak abbamaradt, majd minden látvány nélkül megkaptuk újra a kezdést.

De itt nem is a látványon van a hangsúly, hanem a számokon, a piro csak kiegészítés és jól mutat. Az új lemez, a ’Sterneneisen’ címadó szerzeményével nyitottak, és amint felvonult az egész bagázs a színpadra, mindjárt megtöltötték élettel a rendelkezésre álló teret. The Last Unicorn rekedtes hangja CD-minőségben szólt, és a cseh közönség jobban boldogult a német szövegekkel, mint az angollal, szinte végig énekelték a zenekarral a remekbe szabott sorokat. Majd a skótdudások is rákezdtek menetelésükre, és szinte megállás nélkül végiggyalogolták az egész koncertet. A sok mozgás mellett a szemet vonzó látvány Dr. Pymonte hangszerarzenálja. Szinte minden számban más-más középkori hangszert varázsolt elő dobozából. A Vollmond c. szám kezdetén hallható hárfaszólót az eső ellenére a közönséghez kisétálva adta elő. A rövid műsoridő és az időjárás ellenére nagyon élveztem a bulit, ráadásul a technikai személyzet is megpróbált mindent, hogy a megszokott látványt nyújtsa a banda. Volt, amikor a lángszórót az egyik pirotechnikus srác egy kézi lángszóróval izzította be, közvetlenül a lángcsóva közeléből, de sajnos az időjárásnak köszönhetően azért egy kevés puskapor és a konfettieső a csőben maradt.

Örömzenéhez napsütés dukál, a Uriah Heep koncert kezdő taktusaira kisütött a nap, és az amúgy is forró hangulatú buli még forróbb lett. Az angolokat valamiért nagyon kedvelik a csehek, anno volt szerencsénk látni őket egy MOR-on, ahol hatalmas bulit adtak. Ez most is így volt, igazi best of programot kaptunk az Uraktól. Olyan a banda, mint a jó bor, idővel egyre jobbak lesznek. Bernie Shaw énekes nagyon felpörgött a bulira, és a hangja is jó formában volt. Mick Box „mágikus” kezei is folyamatosan szaladgáltak hangszerén, igen gyakran az egyik kezével csak messziről bűvölte a húrokat. Aki viszont még talán rajtuk is túltett, az Russell Gilbrook dobos volt, aki olyan erővel csépelte a bőröket, hogy a méretes és impozáns dobszerkó folyamatos mozgásban volt, néha attól féltem, hogy leesik az emelvényről. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy ha egy fesztiválon fellép a banda, akkor biztosan számolhat az ember egy forró hangulatú, igényes hard rock bulival!

Bitang erős a jelenlegi W.A.S.P.! Volt bennünk egy kis félsz, hogy milyen bulit ad a zenekar, ha ad egyáltalán, ugyanis a pár nappal korábbi zadari fesztiválfellépésük elmaradt. A Megadeth és a W.A.S.P. háttéremberei valamin összekülönböztek, aminek következtében a teljes buli elmaradt, majd az utánuk fellépő Megadeth-et is ledobálták a színpadról pár szám után. Hál istennek, itt ennek semmi jele nem volt, és így egy teljes bulit kaptunk az idén 30 éves zenekartól. És azt kell mondjam, magasan a nap legjobb buliját adták, így „ellopva” a napot a fesztivál főbandája elől. Blackie jó hangulatban volt, ami nagyon pozitívan hatott a bulira: folyamatosan mosolygott, rengeteget mozgott, ami tőle már igen szokatlan, és a hangja is igen jó formában volt. Rojtos csizmája, cicanadrágja és az alkarokra szerelt fűrészlapok hozták a megidézett lemezek látványát, talán csak Blackie felduzzadt feje volt, ami sokat változott, igen furcsa látvány volt. Ami szimpatikus húzás volt tőle, hogy nagyon elismerően szólt az előttük fellépő Uriah Heep zenekarról.

Elsősorban a régi lemezekre koncentráltak, az újabb lemezekről csak a Babylon’s Burninget és a Crazy-t nyomták el. Azt sajnáltam csak, hogy a ’The Crimson Idol’ lemezről, a lassú The Idol számot nyomták, lett volna onnan jobb ötletem is, de egy kis pihenőre szükségük volt, mielőtt két hatalmas bulizós nótába kezdtek. A több mint 15 éve hű társ, Mike Duda egy hatalmas fazon, egy igazi glamster, minden külsőséggel és biztos alapokat biztosít a zenekar számára. Doug Blair gitárossal folyamatosan cserélgették a helyüket, közben egy két pörgés is belefért a repertoárba, miközben grimaszolva vokálozott Blackie-nek. Doug Blair feladata nem egyszerű, nagy neveket kell pótolnia, de remekül megoldja a dolgot, ízesen játszik, és mindezt még látványosan is teszi. Nagyon tisztán és hangosan szólt a zenekar, remélem valami hasonló minőséget kapunk majd, amikor ezzel a 30 éves turnéval meglátogatja hazánkat. Igazi időutazás volt, aki egy jót akar bulizni, az ki ne hagyja a koncertet!

Setlist:

On Your Knees / The Real Me / L.O.V.E. Machine / Crazy / Wild Child / Hellion-I Don’t Need No Doctor-Scream Until You Like It / Babylon’s Burning / The Idol / I Wanna Be Somebody / Blind In Texas

Egy másik hangulatember és kompániája zárta az első, igen intenzív napot. Egy Megadeth koncert milyenségét nagymértékben meghatározza, hogy „A” Mesternek milyen hangulata van. Eddig túlnyomórészt szerencsém volt vele, de a fent említett incidens miatt akár tök rossz hangulatban is lehetett volna, de szerencsénkre nem így történt. MegaDave mosolygott, integetett és kétszer (!) ki is jött a kifutóra, pár centire a rajongóktól, megtapsolni a közönséget, majd a koncertet záró Holy Wars-t kezdő gitárrészét a szabad ég alatt játszotta el. Az előadás elején még gyengén, tompán szólt a cucc, csodálkoztam is, hogy az egész nap CD-minőségű hangzás mitől változott meg ennyire negatív irányba. Aztán a buli közepére már helyreállt a hangzás, és onnantól rendesen megdörrent a cájg.

A friss album egyik nótájával, a Never Deaddel nyitottak, majd egy szép kis best of programot nyomtak a srácok, természetesen itt-ott beékelve pár friss lemezes nótát. Kicsi Dave is jó formában volt, bár érzésem szerint picit visszafogottabb volt, gyakran burkolózott sötétbe a színpadon, ellenben Chris Broderick-kel, aki mára már teljesen kivirágzott, ha lehet ilyet mondani. Gyakran kapott teret a szólózásokhoz, amikor is a Dave-ek átadták a színpad közepét és a fejgépekből is bőven kijutott neki.

Nem lehetett azt mondani, hogy egy adott érára vagy lemezre fókuszáltak, mivel az elhangzott 17 dal nyolc lemezről lett összeszedve. Az étvágyamat kielégítették, mivel egyik kedvencemet, a Schwarzi-s film (Az utolsó akcióhős) betétdalát, az Angry Again-t is elnyomták. A pesti bulihoz hasonlóan a ráadás előtti levonulásnál, a Peace Sells alatt megjelent Vic teljes valójában, és sétált, majd mutogatott egy sort. Mindent egybevetve egy nagyon korrekt buli volt, sajnálatosan a buli feléig tartó halk és kásás megszólalás rontott az összképen.

Setlist:

Never Dead / Head Crusher / In My Darkest Hour / Hangar 18 / Trust / Dawn Patrol / Poison Was the Cure / Sweating Bullets / She-Wolf / Hook in Mouth / Angry Again / Skin o’My Teeth / Whose Life / Public Enemy No. 1 / Symphony of Destruction / Peace Sells /// Holy Wars

Folyt. köv.

Szöveg és képek: Savafan

Külön köszönet a Pragokoncertnek és Martina Benesova-nak!