Ulver: The Norwegian National Opera (DVD)

írta P.A. | 2012.05.21.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Kscope records

Weblap: http://www.jester-records.com/ulver/

Stílus: Avantgarde rock / ambient

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Az Ulver tagjai talán még álmukban sem gondolták soha, hogy egyszer majd egy olyan patinás intézmény színpadán adhatnak teltházas koncertet, mint a Norvég Állami Operaház. Nem csak azért tűnik elképzelhetetlennek a gondolat, mert az együttes 1993-as első fellépését követően 16 évet kellett várni a másodikra, hanem azért is, mert tökéletesen egyedi, nehezen befogadható muzsikájuk nem kimondottan a széles tömegekhez szól. Kristoffer Ryggnek (Garm) és csapatának be kellett látnia, hogy ha továbbra is a sötétben rejtőzve alkotnak, akkor menthetetlenül a földbe áll a banda, tekintettel arra a súlyos árnyékra, mely manapság a zeneiparra vetül. Ezért, és nem utolsósorban Stig Sæterbakken (norvég író, a Norvég Irodalom Fesztiváljának művészeti vezetője, aki meghívta és rábeszélte a bandát, hogy részt vegyenek a fesztiválon – 1966-2012, RIP) munkájának köszönhetően 2009 óta élőben is rendszeresen fellép az Ulver.

A ’The Norwegian National Opera’ az első és egyetlen élő felvétel, mely a banda neve alatt megjelent, de mit sem számít, a DVD színvonalán ez egy cseppet sem ront. A dalok az 1998-ban megjelent ’Themes From William Blake's The Marriage Of Heaven and Hell’ című albumtól napjainkig villantják fel az együttes munkásságának legjelentősebb pillanatait. Lesznek olyan rajongók, akik fanyalognak majd, hogy az első három albumról miért nem hangzott el semmi, de véleményem szerint ennél súlyosabb akkor sem lehetne az anyag, ha a ’Bergtatt - Et Eeventyr I 5 Capitler’ című lemez pusztító black metal tételei közül is eljátszottak volna néhányat. Azt a korszakot azonban nyíltan lezárta már a banda, így élőben sem kívánják felidézni múltjuk e szeletét. Ugye hallottunk már ilyen esetről nem is oly rég?

Volt szerencsém 2010-ben Budapesten élőben megtekinteni a zenekart, úgyhogy sem a műsort felépítő számlista, sem a színpadi látvány nem ért meglepetésként, de mégis különlegesen hangulatos színtérnek bizonyul a csodálatos, négyemeletnyi páhollyal körülvett operaház színpada. Újításként ért viszont Ian Johnstone táncművész szereplése, akinek csodálatos, de sokszor horrorisztikus előadása remekül foglalja keretbe az egész koncertet. A nyitányként felhangzó Moon Piece alatt Daniel O’Sullivan megrázó zongoraelőadása közben a színpad felett lebegve vér szivárog a szájából, a záró The Leg Cutting Piece-nél pedig egy ló lábszárcsontjain egyensúlyoz meztelenül, így kölcsönözve szürreális látványt a hihetetlen mélységekbe hatoló muzsikához.

Felesleges lenne olyan közhelyeket puffogtatni, hogy a zenészek jó formában játszanak s egyebek, ők mindössze az illúzió megteremtői, nem kívánják egyéniségeiket előtérbe helyezni. Mondom mindezt úgy, hogy Daniel O’Sullivan mesterien játszik mind gitáron, mind zongorán, vagy Garm hangja egyszerűen csodálatos, dallamai egyszerre közérthetőek és megfejthetetlenek. A laptopok és keverőpultok mögött tevékenykedő Jørn H. Sværen és Ole Alexander Halstensgard sem passziánszozó informatikusok, bizonyítván, hogy az elektronikának mekkora szerepe van a zene végső hangzásának kialakításában. A billentyűhegyek árnyékában rejtőző Tore Ylwizaker által megteremtett atmoszféra pedig alapja a norvégok művészetének. A dobokon ezúttal is Tomas Pettersen kíséri a zenekart, valamint feltűnik Christian Fennesz osztrák gitárművész is egy dal erejéig.

A képi megjelenítés fantasztikus, Erlend Gjertsen szinte filmet komponált a háttérvásznon vetített jelenetekből, képekből és a színpadi eseményekből. Sikerült olyan pillanatokat elcsípnie, melyeket még helyszíni szemlélőként sem igazán láthat az ember. A döbbenetes képsorok ezzel a végtelenül mély, néha szinte befogadhatatlan zenével együtt olyan élményt nyújtanak, amit eddig semmilyen hasonló kiadványon nem tapasztalhattunk. Nem is meglepő, hogy az előadás végén a közönség felállva, hosszú tapssal jutalmazza a zenekart.

Az Ulvertől megszokhattuk már, hogy nincs ráadás, a koncert végén meghajolnak a zenészek, majd veszik söreiket és levonulnak a színpadról, ahogy ez esetben is történt. Extrákkal sem kényeztetik a rajongókat, de nekem nem is hiányzott semmi, egy ilyen megrendítő erejű felvétel után már csak egy hosszú magányos sétára vágyik az ember, hogy megemészthesse a látottakat, hallottakat.

Fotók: Lars K. Lande

Pontszám: 10