Sigh: In Somniphobia

írta Tomka | 2012.03.25.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Candlelight Records

Weblap: 

Stílus: avantgarde metal

Származás: Japán

Dalcímek

Értékelés

A Sigh igazi underground-csodagyerek, maroknyi fanatikus által istenített, ám az ismeretlenség félhomályában alkotó őrült zseni-csapat, akik a black metal második hullámában, az Immortallal és a Burzummal kb. egyidőben bukkantak fel – Japánban. Hát igen, a felkelő nap országában nem éppen ez a blaszfém stílus a telitalálat, így nem is csoda, hogy a neoklasszikus metal-imádó és trendi J-metal hívő rockerek országában nem indítottak el fémzenei revolúciót. Pedig a Sigh zenéje bizonyos értelemben tényleg „forradalmi”, azaz újító, bekategorizálhatatlan és határtalan: az első két lemez egyenesvonalúbb black metalja után hamar rákaptak a kísérletezés ízére, és azóta, az avantgard eklektikában lubickolva, nem tettek le két ugyanolyan lemezt a fémzene ördögi asztalára.

A Sigh zenéje szavakkal leírhatatlan; valahol az ős-káosz pulzáló forgatagában fogant, a legelvetemültebb Bosch-víziókat idéző, karneváli zeneszörny-hibrid. Műfaji határ- és tudattágító rémálom-zene, amiben az a kísérteties, hogy több dallam bújik meg rajta, mint egy slágeres rocklemezen. A Sigh zenéje totálisan kiszámíthatatlan, és ezért mérhetetlenül izgalmas is: az extrémebb zenei alapokat ugyanis rendre power metallal dúsított betétek, neoklasszikus gitárszólók, Keith Jarrett-féle zongora-improvizációk, Hammond- és szaxofon-szólók fűszerezik. Az ’In Somniphobia’ olyan, mintha a King Crimson, a Mr. Bungle és a Mayhem szerelemgyermeke lenne, ami egy titkos szekta hallucinogén szerekkel szétfüstölt szertartása közben fogant, amin a résztvevők egy középkori groteszk karnivál horrorisztikus verziójába álmodták magukat.

Hogyan is néz ki ez konkrétabban? A nyitó Purgatorium mintha a Versailles és a Galneryus-féle neoklasszikus ízű metalból kölcsönözne, miközben Mirai Kawashima megszállott álmokról károg a fülberagasztott harmóniaszólók alatt; a The Transfiguration Fear ironikusan megadallamos témáit ördögi kacajok, női kórusok és törzsi dobok ellenpontozzák, majd Kawashima billentyűs, Dr. Mikannibal szaxofonosnő és Ishikawa gitáros zavar le egy gyors szólópárbajt. Ezután viszont elhatalmasodik a lemezen az experimentális hajlam, sípoló kórházi hangok, gótikus horrorba illő klasszikus zenei betétek, gerjesztett zörejek íródnak a dalok margójára. Az ’In Somniphobia’ tömve van „elidegenítő hatásokkal”, amik után a gyanútlan hallgató hajítaná is a sarokba a korongot egy „mi a f...?” felkiáltással, de közben lebénul a keze, és egyszerűen nem képes megszakítani ezt a pszichedelikus, elmeroggyant, de mégis lenyűgöző zenefolyamot.

Az ’In Somniphobia’ titka talán abban rejlik, hogy maguk a dalszerkezetek nem túl bonyolultak, így bárki számára követhető, hogy mi is zajlik az adott pillanatban; csupán a stílusok, dallamok, hangszerek, hangok közötti váltások nagyon élesek. Általában adva van egy-egy vezérdallam (számonként persze több is), amire felfűzik az adott szerzeményt, és a japán szellemfilmeket idéző női háttérkórusok, a stílusváltó billentyűtémák és gitárszólók, vagy éppen a jazzes szaxofontémák ezeket viszik tovább. Ehhez jön még hozzá, hogy a dalok többsége egy-egy perces zörej-haddal zárul (vagy kezdődik), mintha csak egy Fantomas-albumba csöppentünk volna, de még ezek is olyan ritmikával, lüktetéssel bírnak, ami szervesen kapcsolódik az adott dal fősodrához. Mindegyik dal olyan, mint egy őrült cirkuszi performansz, ami a hangszeresek kavalkádjának interakciójából bomlik ki.

Ezek a hangszeresek pedig nagyon értenek a dalszerzéshez, az albumon egyik dal se esik szét. Ishikawa gitáros ugyanúgy keni-vágja a 80-as évek hard rockját, mint a Malmsteen-iskola tananyagát, a bluesos hangulatú laza témákat, vagy a Kreatoros riffelést. Kawashima billentyűs lazán lezavar egy pofátlanul dallamos, a progresszív rock 70-es évekbeli aranykorát idéző szólót, vagy eljátszik egy jazzes beütésű témát. Ez az eklektika ráadásul radikálisabb, mint bármelyik korábbi Sigh lemezen: míg korábban thrash-injekcióval felturbózott black metal alapokhoz adtak hozzá elektronikus, elszállós hangulatot (’Imaginary Sonicscape’), vagy éppen power metalos riffelést és dallamokat (’Gallow’s Gallery’), az ’In Somniphobia’-n többnyire csak Kawashima száraz károgása emlékeztet az éjfekete fémre. Az idei a Sigh legdallamosabb, legbefogadhatóbb albuma, ami ennek ellenére sem passzol a mai gyorsfogyasztásra berendezkedett hallgatói szokásokhoz. Ezt a kedves zeneszörnyet ápolgatni kell, ismerkedni vele, de a töltelékdal nélküli, egyórányi masszív kreativitás minden befektetett percet meghálál. 

Pontszám: 8.5