Sonic Station: Sonic Station

írta meszo | 2012.03.23.

Megjelenés: 2012.

 

 

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.sonic-station.com/

Stílus: AOR/ West Coast

Származás: Svédország

 

Zenészek
Marika Willstedt, Kristoffer Fogelmark, Magnus Bäcklund, Tove Lo: ének Alexander Kronbrink: gitár Aron MellergÄşrdh, Thern Pettersson, Niklas Almgren: dob Henrik Linder, Erik Metall, Kristofer Sundström, Johan Ivansson, Johan Hansén-Larson: basszusgitár Jonathan Fritzén, Marika Willstedt, David Larson, Alexander Kronbrink: billentyűsök
Dalcímek
1.Intro 2.Love's Gonna Show The Way 3.I Wish I Could Lie 4.Hold On To Me 5.You Have To Let Me Go 6.The Most Beautiful Fear 7.Running Through The Night 8.Never Let The Sunshine Die 9.My Last Refrain 10.Love You More 11.Reasons
Értékelés

Manapság az AOR kiadványok megjelenése csaknem napi szintűvé vált, köszönhetően a műfajra specializálódott kiadóknak. A seregnyi friss hallgatnivaló között azonban még mindig kisebb arányban találjuk meg azokat az albumokat, amelyek képesek túlmutatni a „korrekt iparos munka”, avagy az „elvárásoknak megfelelő” jelzőkön. A probléma gyökerei talán abban keresendők, hogy az AOR még a nyolcvanas években meghúzta a saját határait, és a műfaj újabb generációja is nagyrészt azokból a sablonokból él, amelyeket a régi nagy nevek fektettek le. Ez azonban önmagában nem kifogás, hiszen legutóbb épp a Work Of Art bizonyította be a kőkemény kritikusok számára, hogy e stílusban még ma is lehet a nyolcvanas évek hagyományaira épülő, ámde ötletes és kreatív albumot készíteni. Még az sem baj, ha az illető előadó szinte időutazásszerűen nosztalgikus hangvételű dalokat ír, a lényeg a produkció minősége, és a kreativitás.

Nem véletlenül járnak e gondolatok a fejemben a Sonic Station debütáló albuma kapcsán. A svéd gitáros, Alexander Kronbrink ugyanis Sonic Station elnevezésű vadonatúj projektjével egyenesen a nyolcvanas évekbe kalauzolja el a hallgatóságot, kísértetiesen megidézve azt a némileg elfeledett AOR és West Coast hangulatot, amelyet mára már igencsak kevés zenekar képvisel. Kronbrink terveinek megvalósulásához egészen népes csapatot verbuvált össze, így például csatasorba, pontosabban a billentyűk mögé állította Jonathan Fritzén nevű fiatal kollégáját is, akinek nevével az érdeklődő közönség eddig a smooth jazz műfajában találkozhatott. E műfajban egyébként korábban maga Alexander is tevékenykedett, ami bizonyítékul szolgálhat arra, miszerint az ifjú muzsikus pontosan azt a stílusokon átívelő, végletekig tökéletesített „session” gitárjátékot kívánja űzni, amelynek mesterei a régi szép időkben Steve Lukather, Dann Huff, Michael Landau és társai voltak. Ezen úriembereket pedig Alexander Kronbrink nyíltan vallja fő hatásainak, de az albumot meghallgatva ez nem is meglepő.

A háromperces Intro már sejteti az elkövetkezendőket, majd átadja a terepet az AOR világ egyik legszebb idei gyöngyszemének, a Love's Gonna Show The Way című dalnak. Mintha csak a gyönyörű nyolcvanas évek kellős közepén járnánk. A hangszerelési ötletek, és a keverés egyaránt a stílus virágkorát idézik. Alexander beharangozója tehát tökéletesen jellemezte a végeredményt. A mesteri dallamáradat az I Wish I Could Lie To Me című dallal folytatódik, amelyben a mikrofon mögött már egy hölgy, Marika Wiltstedt produkcióját élvezhetjük. Merthogy Alexander Kronbrink ének tekintetében sem bízta projektét a véletlenre, és a feladatra kapásból négy személyt szerződtetett (Magnus Bäcklund  Marika Willstedt, Kristoffer Fogelmark, Tove Lo). Talán véletlen lehet, de nagyon úgy tűnik, hogy az album legjobb szerzeményeit a két hölgy kapta meg. Így például az egyetlen Tove Lo által énekelt dal (You Have To Let Me Go) egyben az egyik személyes kedvencem az albumról. Az album dalainak nagy részében pedig Marika Willstedt hangját hallhatjuk, akinek személyében egy kiváló énekesnőt ismerhetünk meg. Kiválóan prezentálja a stílus sajátos, naiv érzelmességét, nagy érzelmi töltetet adva a daloknak. Neki jutott az album egyik legkiválóbb slágere is, a Running Through The Night, amelynek refrénjét képtelenség nem megjegyezni első hallásra. De a korong összes szerzeményéről pozitívan nyilatkozhatok, ugyanis 11 igencsak szerethető dalt sikerült írnia az alkotóknak. A szerzeményeket persze elborítja egy jó adag cukormáz is, amely valószínűleg távol tartja a Sonic Station zenéjét az elvakult metál fanatikusoktól, de ez semmit nem von le az értékéből.

A lemez minőségét a kiváló muzsikusok is biztosítják, akiknek köszönhetően a dalok zeneileg nagyon aprólékosan kidolgozva szólalnak meg. Pont, mint a régi szép időkben... A főhős, Alexander Kronbirk, játéka alapján természetesen le sem tagadhatná, hogy legnagyobb inspirációját a néhány bekezdéssel feljebb említett gitárosoktól kapta. Az egyedüli hibáját abban érzem, hogy néhol már-már túlságosan is alárendeli magát a daloknak, és túl keveset villant meg szólisztikus fegyvertárából. De ez valójában csak egy nagyon apró hiba, amely nem képes elrontani ezt a remek albumot.

Ez az album ugyanis egy igazán remek és minőségi alkotás, egy kiváló koncepcióval. Az alkotók célja hallhatóan a tökéletesség volt, és ennek megfelelően a zenei anyag minden egyes összetevőjére nagy igényt fordítottak. Remélem, hogy ez az újdonsült projekt kellőképp magára vonzza a közönség figyelmét is, és nem csak kis jazzclubokban lép fel a csapat, ahogy azt honlapjukon láthatjuk... Merthogy ez a zene nagyobb közönséget igényel(ne)!

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások