Dionysus: Fairytales and Reality

írta garael | 2006.09.08.

Megjelenés: 2006

Kiadó: AFM

Weblap: www.das-buero-jaeger.de/dionysus

Stílus: heavy metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

2006 nem a speed metal éve. Az olyan , vágta - himnuszokkal előtérbe került bandák, mint a Rhapsody, Edguy, az újoncabb Thunderbolt, vagy a dühödtebb powerrel a Judas fanok feje fájását elűző Primal Fear is egy más, epikusabb, operásabb, lazább, hard rockosabb - ki-ki párosí­tson - irányba mozdulva próbált meg kitörni a lassan túlzsúfolt metal sztrádáról és még a nagy angol rolls - royce - izé, a Maiden is visszafogta a lovak gyeplőjét, hogy galopp helyett némi furmányos poroszkával cselezze ki a lábak között elrohanó mezei pockokat. A Helloween, Gamma Ray ösvényen megszülető Dionysus ugyan már második albumán megpróbált lepattanni a motorizált görkoriról, magához füttyentve némi Manowaros hevületet is, ám mostani alkotásával aztán tényleg meglepheti a sebes fém kedvelőit: albuma - jóllehet abszolute eurometal közegben fogant lemez - inkább egy fenséges országúti cirkáló méltóságával halad a 66-os úton, mintsem a nagy elődök által megkonstruált német sportautón. Jóllehet, kissé féltem attól, hogy az egyébként remekül sikerült Luca album gótikus tömjénszaga becsempésződik az antik isten borvirágos világába, ám a másság ténye - kéretik nem félreérteni! - nem innen eredeztetik. Mi is az tehát, ami a tempón kí­vül változott? Nos, Olaf levéve a páncélos lovagok csillogó vértjét, sutba hají­tota a kardot, és pápaszemet vett fel, hogy kinyitván a metal csodakönyvét, egy reinkarnálódott Benedek Apóvá nemesülve kezdjen el szép, klasszikus - izé, neoklasszicista - ihletésű heavy meséket danolni. A barokk-reneszánsz zenéből kinövő riffek barátságos kandallótűz ropogása, és Olaf kifejező, regélő hangja oly szép életképekkel ajándékozza meg a hallgatót, melyet talán - és most maradjunk stí­lusosak - Arany János tudott varázsolni a Családi Körben. Itt nincsenek süvölvény numerák, a dalok szépen, ráérősen bontják ki világukat, amúgy a nagy mester, Tony Martin módra, csak itt az alapok inkább idéznek egy fűtől belassult malmsteen-i vigyort, mintsem a jó öreg szombatisták pszichedelikus komorságát. Persze ne gondoljon itt senki europrog. powerre, bonyolult szinti futamokra és soha véget nem érő gitárszólókra: a dallamok himnikusan fülbemászóak - lehet, hogy vannak, akiknek kissé klisések, hát az ő bajuk 😀 - , én talán csak a The Game-ben és a záró The End-ben féltem felfedezni némi rafinériát - a többi szám hagyja magát azonnal magunkévá tenni, olyan, klasszikus, lassú folyású filmként kifejtve hatását, melyek Hollywood aranykorában készültek, s melyeket aztán később leszorí­tottak a klipvillanásokban tervezett akció orkánok. Ám ahogy ezek a filmek azóta is klasszikusak, és néha fájó nosztalgiát hagynak maguk után, úgy a Dionysus albuma is nyugodtan versenyre kelhet a modernebb felfogású, tempósabb darabokkal. Ez főleg köszönhető a málházós középtempókba olvasztott refréneknek, melyek néha musicalt idéznek - Queen Of Madness - , néha pedig Blackmore mester modernizált reinkarnációjával - Tides Will Turn - lepik meg a hallgatót. A leggyorsabb tétel, a True Art Heart persze már visszautal a Gamma Ray-re: ez az a szám, mely leginkább emlékeztet az első album ifjúkori hőstetteire, nekem azonban a lemez legjobb pillanatait az olyan nagyí­vű, epikus refrének jelentik, mint a nyitó, Illusion Of Life, a Blinded, a The Game és a The End: ezekben a dalokban nyilvánul meg igazán, milyen tehetséggel rendelkezik a "stí­lus panel" sikolyok nélkül is végig remeklő Hayer.

Pontszám: 10