Old schoolt csak fiatalosan: Evile, Portrait, Dr. Living Dead! - Turock, Essen, 2012.02.05.

Nosztalgiázni minden kor szokott. A múlt elkerülhetetlenül megszépül, a jelen pedig mindig is problémás marad. Úgy látszik, a zenében is nagyjából két évtized az a határidő – azaz kb. egy generációváltás –, ami után megindulnak az elérzékenyülési folyamatok, és az emberek széppé, mi(sz)tikussá emelik a múltat: vagy mert gyerekkoruk kötődik hozzá, vagy mert nem vehettek részt benne. A művészek pedig értelemszerűen előszeretettel kapcsolják magukat az aranykorhoz, a bevett, sikeres sémákhoz: ez a 70-es évekbeli progresszív rock aranykorral már megtörtént a 90-es években (gondolok itt a neo-prog hullámra), az új évezredben pedig elkerülhetetlen volt, hogy a 80-as évek metal műfajait piedesztálra emeljék a fiatalok. Egy tanulság azért akad, amit az Evile esseni koncertje is megerősített: retro zenét csak fiatalosan szabad tolni, és akkor nagy gond nem lehet.

Nem hiszem, hogy a komplett tendencia ötlethiányból, vagy gyors kitűnési vágyból eredne. Az „eredeti” és a „kópia” zenekarok aránya valószínűleg ma sem rosszabb, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, csak éppen sokkal több zenekar jut el az átlag zenehallgatóhoz, aki így több ismétlődéssel, „másolással” szembesül. Az internetnek köszönhetően bárki bármikor össze tudja vetni, hogy az zenekar a rockzene melyik forrásából fakasztotta karrierjét. Az internet amúgy is végtelenül széles választási lehetőséget kínál a hallgatóknak (és a zenészeknek egyaránt), így „csupán” szelektálni kell megtanulni. A rockzenében gyökeret vert eredetiségkultusz viszont hatásosan mérsékeli azt a lelkesedést, amit egy-egy retro zenekar kivált(hat), de ne felejtsük el azt se, hogy egy zenei stílus vagy „újítás” sem „a semmiből” született, ráadásul sok olyan zenekarról tudunk, aki csak a harmadik, negyedik, vagy ötödik lemezén találta fel a spanyolviaszt. Ha pedig mindehhez hozzávesszük azt, hogy nemsokára a nagy öregek mind csak CD-ről (elnézést, mp3-ról) tolhatják fülünkbe örökérvényű rockzenéjüket, akkor itt az ideje megbarátkozni a „retro hullámmal”, hiszen ezek a fiatalok legalább annyira a közönségért csinálják ezt, mint azért, hogy kiéljék szerelmüket egy-egy régi stílus iránt.

Persze, nem akarok a retro hullám fogadatlan prókátorává szegődni, természetesen múltat idézni is lehet jól meg rosszul, lehet pofátlanul lopni meg tisztelegni is, és sokszor sokan nem értenének egyet, hogy adott zenekar a kettő közül melyik elfoglaltságot űzi is tulajdonképpen. Ezen a galambfagyasztó, téli német estén viszont két olyan zenekar izomgyakorlatai melegítették az esseni thrashereket, akik a sokat emlegetett retro hullámból szerintem mindenképp érdemesek a figyelemre: a Portrait King Diamond örökségét kezdte el ápolni, miközben a mester kényszerpihenőjét töltötte, az Evile pedig a régi Metallica receptjére érzett rá, de nagyon.

Ám előttük még egy produkció, a Dr. Living Dead! mutatkozott be a kisszámú publikumnak (talán 100-an, ha lehettünk, a nagyságban és elrendezésben a Crazy Mamára hajazó klubban), akik tipikusan „nagyobb a füstje, mint a lángja” show-t toltak. Olcsó viccboltból szervált csontváz-maszkokban, és impozáns, képregényesre stilizált, hatalmas háttérvászon előtt tolták modernebb thrash metaljukat. Hiperaktív zúzdájukba viszont szinte lehetetlen volt megkapaszkodni, élvezetesebb pillanatokat akkor okoztak, amikor Anthraxesre vették a figurát. A hithű thrasherek viszont láthatólag élvezték a dolgot, mindenki elől rázta a kötelezőt, sokan csak unottan üldögéltek a későbbi zenekarok alatt a lépcsőfordulóban (igen, az Evile alatt is). Érdekesség még, hogy itt a 16 éves, pelyhedző szakállú srácok is tetőtől talpig felvarrott farmermellényben járkáltak, és Dr. Living Dead! bakelitet lóbáltak a kezükben – hiába, ők nem Akelán szocializálódtak.

Annyit azonban meg kell hagyni az élőhalott thrashereknek, hogy legalább megadták a módját a fellépésnek – nem úgy, mint a Portrait, akiknél bizony elkelt volna némi hangulat. A horrorhangulat és az időutazás csak lemezen volt olyan kézzelfogható, ugyanis amikor a svédek felsétáltak a porondra, hamar kiderült, hogy csak pár huszonéves fiatalról van szó, akik (még) nem tudják, hogy a koncertezés nem csak abból áll, hogy kiállunk szűk bőrnaciban, kibuggyanó hassal, vagy félmeztelenül, fordított kereszttel a nyakunkban, és eljátszuk a 7-8 perces dalainkat. Már csak azért sem ártana, ha valami minimálisat adnának a megjelenésre (egy nyamvadt borítóképet csak odapakolhattak volna a háttérbe), mert amit zenélés címszó alatt művelnek, az alapvetően nagyon rendben van.

Egy régi csoportkép (mert új, az ugye nincs)

Az eddig két lemezzel bíró zenekar ugyanis úgy tud relatíve komplex és élvezetes dalokat írni a különböző NWOBHM bandák és persze a korai Mercyful Fate stílusában, hogy azok ne váljanak unalmassá. Ráadásul énekesfronton se állnak rosszul, a lemezeken még Per Lengstedt vette le simán King Diamond eszement magasait, de néha a középtartományban is a mestert idézte. A turnén azonban már Niklas Svensson dalolt (melodeath rajongóknak a Blinded Colony ’Divine’ c. lemezéről lehet ismerős), aki viszont tökéletesen elénekelte elődje témáit. Annyit azért nem sikongatott a koncerten, mint egy Diamond-imperszonátor tette volna, de dán példaképével ellentétben ő annyi dallamfogódzóról se gondoskodott, ami pedig az élő koncerten jót tett volna a daloknak. A thrash metalos közönség ugyanis magasról ejtett a Portrait produkciójára, így amikor két szám (azaz kb. negyed óra) után rájöttek, hogy itt bizony nem lesz agyszaggató zúzda, meg slágeres refrének se, inkább elkezdtek sörözni és trécselni a Portrait próféciái alatt.

Pedig a svédek odatették magukat rendesen (ez az egész estére jellemző volt, tekintve, hogy turnézáró buliról volt szó), főleg a gitárosszekciót (Richard Lagergren és Christian Lindell) illeti dícséret, akik a rengeteg témaváltást, gyors-húzós riffet, és ikerszólót is precízen, ízesen tolták. Svensson, ahogy kellett, kellően pózer volt, hozta a belassult, patetikus, kissé (?) elcsépelt Antikrisztus figurát, és az énektémáit is lemezminőségben nyomta, nem csalta el a hererepesztő sikolyokat. Sorjáztak is a ’Crimen Laesae Majestatis Divinae’ dalai, nevezetesen a nyitó Beast of Fire, a talán legdallamosabb, és élőben nagyot szóló Infinite Descension, illetve a Bloodbath, de a 2008-as debütről elővették az A Thousand Nightmarest is. Kissé sajnáltam, hogy koncertjüket idő előtt „lelőtték”, kb. 1-2 számmal meghúzhatták a programjukat, a kiírt 40 perc helyett is csak szűk fél órát toltak – a Dr. Living Dead negyed órás csúszását rajtuk verték le, pedig inkább a Portrait halottairól hallgattam volna a csontvázarcúak helyett, mondjuk a Der Todesking képében.

Amellett, hogy a kiírt kezdéshez egyik zenekar sem bírt igazodni, az estének volt még egy hátulütője, amiről azt hittem, hogy Németországban nem fogom megtapasztalni. Nem, a rossz hangosítás nem magyar betegség, hanem a metal koncertek tünete, ami abból a tévedésből ered, hogy a keményzene „minél hangosabb, annál jobb” lesz. Egész este fülsüketítő hangerővel dübörgött a metal, egy olyan kis helységben, ahol még csak hátra sem lehetett menekülni előle: valószínűleg az évek óta itt dolgozó hangosító lőhette már ki úgy a dobhártyáját, hogy fel se tűnt neki az a zajszennyezés, amit művel...

Az Evile előadását azért így sem sikerült tönkrevágnia, a brit srácok ugyanis egy lehengerlő koncertet produkáltak. Egyszerűen sütött az energia a színpadról, a riffek jópár méteres körzetben mindenkit leskalpoltak, a Drake-tesók meg akkorát zúztak, mintha az életük múlna rajta. De nem csak a zenekarvezetők tették oda magukat, a félmeztelenül, egy szál rövid gatyában is izzadtságpatakokat eregető Ben Carter dobos olyan intenzíven, olyan erővel és precizitással ütött, amit azt hiszem, minden metal banda dobosa megirigyelhetne. A tragikus körülmények között elhunyt Mike Alexander helyére érkezett Joel Graham basszusgitáros egészítette ki a csapatot, aki szolidan elpengetett a jobbszélen, de ilyen keverés mellett csak a zenekarnak számíthatott a jelenléte.

Igaz, ami igaz, hiába az Evile az egyik legtöbbet emlegetett zenekar a retro thrash színtéren, az eredetiséggel ők is hadilábon állnak. ’Infected Nations’ c. lemezük viszont megmutatta, hogy a kísérletezgetés nem egyenértékű a túlbonyolítással: a több túlnyújtott számot tartalmazó lemezről mindössze a címadót kapták elő, úgyhogy megtanulták a leckét.

Ahogy megtanulták a Metallica receptjét is, még ha (szerencsére) az nem is a Nothing Else Matters-féle sikerrecept. Koncertjük alatt többnyire egy mondat járt a fejemben: „ez tiszta Metallica, de k...a jó!” Ennyi. Dalaikban a ’Ride The Lightning’, ’Master of Puppets’, ’...and Justice For All’ triumvirátusának mestermunkáit idézik, azaz hasonlóan jól ráéreztek arra, hogyan kell egyszerre zúzós és „fülbemászó” gitártémákat játszani, mikor kell tempót- és témát váltani, begyorsítani-lelassítani. Ráadásul Matt Drake énekes-gitáros is ráállt az első lemez után arra a féldallamos énekstílusra, amit Hetfield nyom, és ahogy a Metallica frontembere, úgy Drake sem egy hangszálzseni, viszont dallamérzéke az van, így fogós, ritmusos témákkal tudja kiegészíteni a hatosfogat erejével húzó riffeket (a tiszta énekkel bíró Eternal Empire elejét jól el is kente Matt). Ol Drake megállás nélkül eregette az ízesen gyors szólókat, a remek riffeket, és ügyesen összedolgozott testvérével: Ol volt, a bal szélen kissé félrevonulva, a csapat igazi motorja, húzó- és zúzóereje.

Az Evile-ban kétségkívül van potenciál, hiszen tehetséges dalszerzők, akik az említettek ellenére folyamatosan keresik saját hangjukat. Közben lopkodni se szeretnek, így a „tiszta Metallica” esetükben inkább azt jelenti, hogy az „anyazenekar” stílusában tudnak remek számokat írni, mintsem hogy újrahasznosítanák a Metallica riffeket. A Metallica-rajongásból így még akár valami egyedi, valami különleges is kinőhet, azzal együtt, hogy tavalyi lemezük már önmagában is egy felettébb élvezetes, és nagyon erős alkotás. A ’Five Serpent’s Teeth’ dallamosan zúzó dalait váltakoztatták az első lemez szikár, kíméletlen thrashével, a koncert intenzitásában így a Kreator Metalfestes buliját idézte, hogy egy nem olyan régi példával éljek. Az új lemez címadója, a Five Serpent’s Teeth, a már emlegetett, pofáncsapó ritmikával megáldott Eternal Empire, a középtempósan döngölő Xaraya, vagy a hurrikán-erejű In Dreams of Terror önfeledt headbanger-partivá varázsolták az estét. A klipes Cult alatt pedig a Dr. Living Dead! is meglépte legjobb húzását, és maszkjaikban feljöttek kártyázni-kockázni a színpadra, így legalább pár percig sikerült szórakoztatniuk is a közönséget.

Energiájuknak, lelkesedésüknek, és erős dalaiknak köszönhetően a brit fiataloknak így végeredményben egy olyan emlékezetes estét sikerült szerezniük, mint amilyennel tavaly például a Sodom vagy a Kreator ajándékozta meg a honi thrashereket. Ha valamikor pótlásra kerül az elmaradt magyarországi koncert, minden thrash szeretőnek ajánlom, hogy pótolja be a bulit, mert a Drake-testvérekben nemigen lehet csalódni. Addig is, remélve, hogy a soros negyedik nagylemezükkel majd saját hangjukat, egyéniségüket is jobban kidomborítják, a Cronenberg Videodrome-jából kölcsönzött dalcímükkel csak annyit mondanék: „éljen az új hús!”

Setlist:

Five Serpent's Teeth / Killer From the Deep / First Blood / Eternal Empire / We Who Are About to Die / Cult / Thrasher / In Dreams of Terror / Xaraya / Descent Into Madness / Bathe in Blood / Enter the Grave / Infected Nation /// Long Live New Flesh

Tomka

Köszönet az Earache Records-nak!