Swallow The Sun: Emerald Forest And The Blackbird

írta Bazsa | 2012.02.08.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Spinefarm Records

Weblap: 

Stílus: Melodic death / doom / gothic metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Nem ismerős a név? Nem véletlen, mert bár a finn Swallow The Sun bő tíz éve aktív tagja a skandináv metal színtérnek, az ’Emerald Forest And The Blackbird’ pedig már a zenekar ötödik nagylemeze, életművük mégsem forgatja fel fenekestül az északi zenék világát. Magam is csak Anette Olzon vendégszereplése révén futottam bele az anyagba, a találkozás azonban igencsak szerencsés véletlennek bizonyult.

Aki úgy érzi, hogy nem tud mit kezdeni a legújabb Opeth lemez prog. rock-időutazásával, annak örömmel jelentem, hogy itt a felmentő sereg! Nem szeretnék persze felelőtlen kijelentéseket tenni, mivel korántsem vagyok akkora ismerője Mikael Åkerfeldt-ék munkásságának, hogy teljes bizonyossággal hozhassak ilyetén ítéletet, számomra azonban abszolút él a párhuzam; különösen a ’Still Life’ és a ’Deliverance’ lemezek hangulata és dalformálása ugrik be. Bár a Swallow The Sun kevésbé komplex témákkal dolgozik, az egyes részek a kibontás során mégis hasonló ívet írnak le. A különböző hangulatok hullámzása rendkívül dinamikussá teszi muzsikát, mely – és ez szintén Opeth-vonás – többszöri hallgatás után kezdi igazán megadni magát. Az összkép eleinte gyakran hathat túlságosan is széttöredezettnek, ám kitartó munkával a részletek szépen lassan megkapják a maguk megfelelő funkcióit, feltárva ezzel a nagyon is egy gondolati síkon haladó kompozíciókat.  

Fontos azonban leszögezni, hogy nem egyszerű kópiazenekarral van dolgunk. Bár a finnek által teremtett világ egyáltalán nem nevezhető egyedülállónak, a magukévá tett eszközök innovatív használata mégis saját arculatot hozott létre. Igaz, az egyes hatások olykor nagyon is nyilvánvalóak: az Of Death and Corruption, vagy a korai Dimmu Borgir-féle black metalba hajló Hate, Lead The Way! esetében letagadhatatlanul ott az Opeth szellemisége, a Labyrinth of Londonban pedig az utóbbi extrémitása keveredik össze a My Dying Bride tömény depresszióba taszító doom/gothic metaljával.

Más dalok a csapat lágyabb oldalát mutatják meg: a gyönyörűen felépített This Cut Is The Deepest és a Silent Towers a Katatonia 1996 körüli gothic, majd egyre pszichedelikusabbá váló korszakát egyaránt felidézik, a záró Night Will Forgive Us stíluskavalkádjában mindez a Sentenced  lemezein hallható, szívszaggató témákkal egészül ki. A lemez sokszínűségének kidomborításában jelentős szerepet vállaló Mikko Kotamäki énekes pedig az adott hangulatokhoz tökéletesen igazodva használja tiszta és durva hangszínét. Ez utóbbival lényegesen magabiztosabban bánik, legyen szó Tomi Joutsen-féle (Amorphis) őserejű bömbölésről, vagy black metalos károgásról.   

Érdekes, hogy promóciós célokra éppen a kevésbé sikerült Cathedral Wallst választották, melyet még Olzon kisasszony sem tud megmenteni attól, hogy szürkeségbe fulladjon. Mi több, talán még rá is tesz egy lapáttal azáltal, hogy semmit sem mutat meg valódi karakteréből, így hangját még az „új” Nightwish nagy rajongójaként sem biztos, hogy magamtól felismertem volna. E dal – a címadóval egyetemben – tehát sokkal inkább a lemez hiányosságát, vagyis az olykor túlságosan is önmagába forduló dagályosságot hangsúlyozza ki, így barátkozás céljára elsősorban a fent említett nótákat javaslom!

Pontszám: 8.5