Deep Purple: Live At Montreux 2011

írta Bigfoot | 2011.12.29.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Eagle Rock Entertainment

Weblap: www.thehighwaystar.com

Stílus: klasszikus hard rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Rendszeres vendégnek számít a svájci város éves zenei fesztiválján a hard rock eleven legendája, hiszen szinte minden esztendőben fellépnek a jeles eseményen, és eleddig három koncertjüket örökítették meg hivatalosan az utókornak. (1996-ban és 2006-ban is filmezték a bulikat, de a 2004-es koncert tévés felvétele is kalóz formában kering a neten)  A Montreuxi Jazzfesztivál atyjával, Claude Nobs-szal régi időkre nyúlik vissza ismeretségük, hiszen Nobs már a ’Machine Head’ album borítóján is ott virít, együtt dolgoztak vele a lemez felvételekor.

Tíz év után, ez év nyarán a Purple újra néhány olyan bulit tartott, ahol nagyzenekarral súlyosbították zenéjüket, ezt a július tizenhatodikán rögzített hangversenyt is ilyen körítéssel tálalták. Aki követi a banda színpadi ténykedését az elmúlt öt-hat évben (is), annak ismerős a menü. A svájci televízióban egy órát le is adtak nyáron az anyagból, így sokunknak nem teljesen ismeretlen a műsor. A vonós zenekarnak ezúttal kisebb a szerepe, az intrót leszámítva kevés az olyan rész, ahol önálló éltre kelnének a szimfonikusok. Belesimulnak a dalokba, inkább erősítik a hangzást, itt a Purple játssza a főszerepet, apelláta nincs. Szerintem Jon Lord nagyobb teret engedett volna a klasszikus zenét művelő kollégáknak, ha még tagja lenne a zenekarnak.

Nem azt akarom mondani, hogy gyenge produkció lenne, ellenkezőleg. A Purple-t is sokkal frissebbnek hallom, mint pár éve. Már a vonós bevezető dinamikájával megadja az alaphangulatot, magába foglalva a Smoke On The Water és a Cream Sunshine Of Your Lovejának riffjét, ezután az öregfiúk meg rendesen odavágják a Highway Start, és  Hard Lovin’ Mant. Az ’In Rock’ záró sikálását egyébként 2010-ben vették be a koncertmenübe, előtte soha nem játszották. Gillan is jó teljesítményt nyújt, de ne hallgassuk el, hogy néhány dalt, mint a Perfect Strangerst, a Woman From Tokyot, vagy a sikamlós szövegű Knocking At Your Back Doort a kedvéért alacsonyabb hangnemben adnak elő. Nem hiányoznak most sem Steve Morse és Don Airey magánszámai, az előbbi nagyszerű instrumentális szerzeménye, az egyébként is klasszikus ihletettségről tanúskodó The Well Dressed Guitar vonós verziója még jobban szól. Airey ezúttal is játékos kedvében van, hiszen szólóiba nem rest becsempészni népszerű klasszikus művek motívumait (önálló improvizációs blokkjában nagyobb szerephez is jutnak a vonósok), sőt a Lazy bevezetőjében még a Jethro Tull örökbecsű Locomotive Breath-je is szól. Roger Glover és Ian Paice pedig szokásukhoz híven hozzák a pontos és szellemes ritmusalapot. Roger időnként szabadon engedi kezét a brummogó négy húron. Apropó Lazy: hegedűt is nyomtak a bluesba, bár tegyük hozzá, ezt a fogást Jon Lord előbb alkalmazta szólókoncertjein. 

Pontszám: 9