Merging Flare: Reverence

írta MMarton88 | 2011.12.21.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Disentertainment

Weblap: http://www.mergingflare.com/

Stílus: Európai jellegű power metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

A Merging Flare nem sietett. A banda története 1993-ban kezdődött, amikor két gyermekkori barát összehozott egy alapvetően az AC/DC zeneiségére építkező metalzenekart. Az évek jöttek-mentek, s noha a barátság megmaradt, a zene jelentősen megváltozott. A Merging Flare az első „komolyabb” életjelet magáról 2007-ben adta a nagyvilág fele, amikor is megjelentettek egy „split EP-t” a Gamma Ray tribute Guardians Of Mankind-dal. A finn zenekar szárnypróbálgatása kedvező fogadtatásra talált, és idén végre megjelentethették debütalbumukat, a ’Reverence’-t.

Gamma Ray. Amit már egy hallgatás után tutifixre megmondasz, az az, hogy ezek a srácok a tömény Hansenizmusból bizony nem kicsit adagolták túl magukat. Az egész lemezből arcátlanul köszönnek vissza a germán power metal fogat utóbbi pár éves témái, melyek újrahasznosítási mániáját csak tetézi Matias Palm Hansen/Scheepers/Piet Sielck keverék orgánuma. Ergo a sokadik hallgatás után sem vagyok képes úgy érezni, hogy nem B-oldalas Gamma Ray demók szólnak a ’Reverence’ hallgatása közben.

Demók, ugyanis a hangzás sajnos finoman szólva sem üti meg az anyabanda lemezeinek színvonalát. Pedig valljuk be őszintén, a ’To The Metal’ megszólalása nem kevés kívánnivalót hagyott maga mögött. Sajnos azonban még ezt is sikerül alulmúlni. Sajnálatos módon a Riot klasszikus Sign Of The Crimson Storm-ot is sikerül olyannyira B-kategóriássá (de lehet, hogy itt már a ZS-betűt kéne használnom) szürkíteni, hogy noha csak 41 perc hosszú a korong, a végére bújtatott feldolgozást már legszívesebben hagyja az egyszeri hallgató a francba.

Pedig egy-két ügyesebb pillanat azért elvétve akad. A galoppozós At Daggers Drawn mindenképp erős nyitány, de a Faker, az In The Line Of Fire, vagy a Steel Redeemer refrénje is egész fogós. Az ember felkapja rájuk a fejét. Csak hát mindenféle egyediséget, újszerűséget nélkülöznek, akárcsak a kevésbé kiemelkedő számok. Így pedig az ember hiába szenved újra és újra az anyaggal, mindig csak azon kapja magát, hogy a végén inkább beteszi a ’Somewhere Out In Space’-t, vagy a ’Powerplant’-et. Amúgy 4 dalban maga Hansen mester is vendégeskedik, számomra csak az a rejtély, hogy minek. Hiszen az általa kapott énekdallamokban szegénynek azt a tipikus „Hansen-féle magas szenvedést” kell előadnia, amit Matias kb. 100%-osan képes a mester után reprodukálni. Kai gitármunkája meg nem menti meg ezt a - valljuk be, unalmas - lemezt.

Pontszám: 5.5