Kaledon: Legend Of The Forgotten Reign - Chapter III : The Way of the Light (2005)

írta garael | 2006.08.11.

Megjelenés: 2005

Kiadó: Steelborn Records

Weblap: www.kaledon.com/

Stílus: szimfónikus power

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

A Kaledon nevű olasz banda csak grandiózus méretekben tud gondolkodni. Eddig megjelent három lemezükön egy 14. századbeli Angliai családháborút boncolgatnak, komplett sztorival, szereplőkkel, a Forsyth saga-t is kenterbe verő családregényes részletességgel. A történet persze szinte predesztinálja a zeneileg hozzá csatolt stí­lust: az olasz operai hagyományokból táplálkozó teátrális szimfónikus metalt speedelő, középtempós, és melanlkólikus tempókkal, fülbemászó kórusokkal, eksztatikus refrénekkel, néha filmzenés hangulattal. Természetesen, mint a legtöbb hasonló bandánál, eleve adja magát minden szimfonik moive music etalonjához, a rhapsodyhoz történő hasonlí­tás, ám a Kaledon szerencsére nem pusztán jól sikerült kópia, több dologban is különbözik az új néven üdövözölhető honfitársától. Először is a szöveg: a történet nem fantasy, inkább, ha lehet ilyet mondani, történelmi fikció valós alapokkal. Ehhez mérten a zene sem annyira tündér-barokkos- kevesebb a dí­szí­tés, a csilivili billentyű, a szimfónikus betétek - melyeken azért érződik a sampler- pedig nem válnak el annyira élesen a metalos részektől, mint Rhapsodyék esetében. A zenei alapok is mások ,ami szerintem elsősorban a gitárosok ihlet forrásainak különbségéből adódhat: mí­g Luca dallamvilágában a neoklasszikus jelleg dominál, addig Kaledonék bátran merí­tenek a gótikus rockból is, némi hasonlatosságot mutatva egy másik tehetséges olasz csapattal, a The Dogmaval. A szólók ezáltal nem annyira meghatározók, a gitárok nem játszanak rokokó dí­szí­téseket, és talán mélyebben is dördülnek meg. Az énekes, Claudio Conti meghatározó a banda hangzásában: hangja érdekesen két tartományban is képes biztosan mozogni, ezáltal a hangulati áramlatokhoz is könnyebben képes igazodni. Az album nyitószámában, a szépen kidolgozott introval felvezetett The Inexorable Light-ban például jó ideig nem tudtam eldönteni, hogy most kettő e az az egy énekes, vagy sem. Természetesen az eurometal -kliséktől ők sem tudnak tökéletesen megszabadulni: a Mighty Son helloweenes speedelése, és Kiskés énekesi kiállásai deja vu-vel borí­tják be a megénekelt harcos csatamezőket. A dallamérzék mindenesetre a banda erőssége: jóllehet 14 szám szerepel az albumon, melyből talán kettő nevezhető zenei átkötésnek, a dalok nem folynak össze, mindegyik markánsabb világgal bí­r, ráadásul néha fel-felüti a fejét egy-egy komorabb riff is - Lord Of The Sand- melyek már túlnyúlnak az europower határain, némi fricskát adva a thrash műfajnak. Az album érdekessége egyébként, hogy egyes dobtémáit a Strato ütős, Jörg Michael játszotta fel.

Pontszám: 8