Újra kinyí­lt Luke mókatára: Steve Lukather - Barba Negra Music Club, 2011.11.24.

írta Hard Rock Magazin | 2011.11.27.

Amikor legutóbbi, márciusi koncertjén így búcsúzott közönségétől, „See you next time!”, senki nem gondolta volna, hogy a következő alkalom ilyen hamar eljön. Alig kilenc hónappal az A38 hajó gyomrában megrendezett Lukather-szeánszot követően, november 24-én a világ egyik leghíresebb session zenésze, a már életében legendássá vált gitárzseni, Steve Lukather az ’All’s Well That Ends Well’ album második európai turnéjának utolsó állomásaként újra Budapestre jött, ahol nemcsak látott, de győzött is a Fekete Szakáll deszkáin…

 

 

Éppen csak, hogy sikerült néhány szót váltani ismerőseinkkel és elropogtatni némi komló szörpit, pontban este 20:00 órakor – istenem, ha ezt Rózsa Sanyi hallaná a G ’n’ R  -ból… – a színpadon termett Luke bácsi és csapata, hogy legújabb albumának, az igencsak beszédes című ’All’s Well That Ends Well’ korongnak a kezdő tételével, a Darkness In My World dallal egy minden eddiginél csodálatosabb zenei utazásra invitálja a Barba Negra közönségét. A nyitó dal kissé szomorkás, lírai hangvételű kezdő taktusai hamar a Luke mester gitárriffjei által bőven megtámogatott olyan csodálatos énekdallamokban bontakoztak ki, hogy a zsigeremben éreztem, innen már nincs visszaút. A ’Candyman’ és az ’Ever Changing Times’ lemezek következő nótái mintha kikövezték volna az utat ’All’s Well That Ends Well’ korong egyik legtökéletesebb nótájához, a Watching The World dalhoz, mely nemcsak az album zeneileg egyik legkiválóbb tétele, de Luke piciny belső világának és a nagyvilág különleges kapcsolatának talán legjobb tükörképe.

Lukather mestere az érzések szavak nélküli kifejezésének, annak, hogyan lehet a hangok és dallamok varázslatosan egyedi világával lelkünk belső mélységét a maga pőre valóságában, őszintén megmutatni. Az egész ’All’s Well That Ends Well’ lemez pedig nem más, mint egy őszinte vallomás Luke életének mélypontját jelentő elmúlt esztendőről, melyben édesanyja elvesztése, gyermeke anyjától való válása olyan dallamokat szült lelkében, amelyek egyszerre oldottak fel magukban fájdalmat, az útkeresés tétovaságát és a remény boldogságát, világra segítvén ezzel Lukather szólómunkásságának talán legszebb, legerősebb albumát. A mester olyan kitárulkozása ez, melyben a szívszorítóan fájdalmas, néhol pedig humortól sziporkázó strófák gondolati, érzelmi visszatükrözésére nem is találhatott volna tökéletesebb társakra Steve Weingart jazz-billentyűs személyénél, valamint a Renee Jones basszusgitáros és a híres Los Angeles-i dobos, Eric Valentine alkotta ritmusszekciójánál.

A zenésztársak kivételesen intelligens és érzelmektől sem mentes játékukkal, a progresszív rock, a blues, a pop rock és a latin jazz-rock elemeiből felépített zenei alapjukkal olyan hátteret biztosítottak Lukather számára, amelyben nemcsak a műsor gerincét adó ’All’s Well That Ends Well’ album, hanem a ’Candyman’, a ’Luke’ és az ’Ever Changing Times’ korongok dalainak nyelvén őszintén vallhatott érzelmeiről, gondolatairól és egy másik világba repíthette a nagyérdeműt. Lukather pedig ezt olyan hitelesen tette, hogy a kezei között olykor fájdalmasan felsíró gitár az én szememből is könnyet fakasztott, az ujjai között sziporkázva cikázó, csilingelő húrok pedig többször olyan vigyort varázsoltak az arcomra, hogy a fülemről sem tudtam levakarni őket.

Ezt a zenei köntösbe öltöztetett lelki utazást csak szusszanásnyira szakította meg egy-egy zenei feldolgozás, illetve egy-egy hangszer szólója, melyek közül mindenképpen ki kell emelnem Eric Valentine humorral is bőven megspékelt dobszólóját, melyből Mr. Chocolate akkorát rittyentett a nagyérdemű orra alá, amit csak egy olyan fizikai adottságokkal és színészi képességekkel bíró egyén képes kivitelezni, mint Csokoládé barátunk. Ugyanígy, ha nem jobban, vonzotta a nagyérdemű tekintetét a korábbi latin tüzű basszerost, a mikrofonfejű Carlitos Del Puertót felváltó Renee Jones, aki szokatlan bőgőtartásával és a férfiak nagy örömére a dallamokkal ritmikusan együtt ringó csípőjével olyan volt, mintha egész estés táncot lejtett volna Basszusgitár lovagjával.

Hogy mit szólt ehhez Steve Weingart billentyűs, Renee Jones férjura, azt nem tudjuk, mert baseball sapkájának siltje és az alóla messze kilógó kecskeszakálla mögé bújva folyamatosan rótta a néhol lágy, néhol pedig annál vehemensebb, Herbie Hancock és Chick Corea hatást is tükröző billentyűfutamait a klaviatúrára, teljesen megbabonázva ezzel engem és szemeimet. Bámulatos volt látni, ahogy ezek az önmagukban is profi entitások mégis olyan kivételes zenei összhangban és zenei intelligenciával működnek, hogy improvizációt sem nélkülöző játékuk, jammelésük, fuzionálásuk nemhogy nem teremt zenei versenyhelyzetet, hanem egy olyan egyensúlyt hoz létre, mely sosem látott magasságokba képes emelni Luke szélsőséges érzelmekkel sűrűn átszőtt gitárjátékát.

Lukather számolatlan fordulatokkal pörgő ujjai így olyan zenei élményt hallattak a különféle zenei stílusjeggyel bőven megfűszerezett húrarzenállal, amely a Darkness In My World, a Hero With A 1000 Eyes, az Extinction Blues, a Stab In Back, a Watching The World, a Butterfly, a Song For Jeff, a Tumescent, a Party Simon’s Pants, a Tears Of My Own Shame és a Can’t Look Back nóták dallamai útján a gitáron kívül a közönség lelkében is olyan húrokat pendített meg, amelyre csak kevesen képesek. Annyira átlényegültem ettől a csodától, hogy észre sem vettem, hogy Luke már a ráadás számot játssza; egy előttem ütemesen ugráló kolléga alá-aláhulló hajzuhataga és arról a mellkasomba csapódó tetemes mennyiségű izzadság ébresztett fel és repített vissza a valóságba: úristen, ez nem egy vizespóló verseny! Az ’All’s Well That Ends Well’ albumról lecsippentett Flash In The Pan és a hamarosan azt követő Smile után azonban végleg bezárult Luke mókatára.

Ezen az estén nemcsak egy kivételesen tehetséges ember sok mindent és sok mindenkit felülmúló zenei tudásának lehettünk újra szem- és fültanúi, de megsejthettük Steve lelkivilágának mélységeit, egyúttal rábukkanhattunk olyan dolgokra is, melyek mindannyiunkat, legalábbis engem biztosan nagyon megérintettek. Azt hiszem ez a ZENE üzenete.

Szöcske

Fotók: Pearl69

Köszönet a Livesoundnak!

Legutóbbi hozzászólások