Rival Sons: Pressure & Time

írta Bigfoot | 2011.08.23.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Earache

Weblap: www.rivalsons.com

Stílus: Blues rock, hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Los Angeles-i illetőségű négyesfogat is csatlakozott azokhoz a fiatal zenekarokhoz, akik a hatvanas-hetvenes évtized fordulójának oly népszerű kemény rock vonulatának örökségét viszik tovább. A Rival Sons második lemezén még hangzásban is hozza a negyven évvel ezelőtti savas, brutális megszólalást, nem sok effektet használva, mellbevágó energiával szólalnak meg a dalok, sokszor még a rájátszással sem törődnek. Viszont a kezdés egy kicsit eltér az eredeti koncepciótól, mert bár itt is rendesen belecsapnak ezek a sihederek a lecsóba, az All Over The Road a Slade kemény rock and roll muzsikáját hozza be a képbe, a végét egy Hey Joe-szerű témával zárva le. A Young Love akár sláger is lehetne, persze a húzós zenei alap szakít most is, Scott Holiday Peter Greenre emlékeztetően pengeti gitárját. A Pressure & Time-ban visszaköszön a Led Zeppelin, de csak érzésben.

Viszont az Only One-ban azonnal felismerhetjük a Your Time Is Gonna Come-ot az első albumról. Jay Buchanan ugyan nem egy esetben Robert Plant modorában énekel, hangja azonban mégsem hasonlít a Zep torkára - teltebb, öblösebb, talán egy kicsit finomabb, de jól bánik vele: hangadottságainak sok oldalát bemutatja. A Get Mine egy kicsit lazább, bár a dobot most pokolian csépeli Michael Miley. Az album egyik legjobb felvétele a bíztató című Burn Down Los Angeles. A gitárriff ezúttal a korai Black Sabbathra emlékeztet, még a gitárcsípések is Tony Iommiéra hajaznak ebben a húzós dalban. A Save Me ismét egy jó ritmusú nóta, Led Zeppelin gyökerekkel. A Gipsy Heart dobhártyaszaggató slidegitárral kezdődik, az énektémában Plant szelleme újra előjön. A középső pszichedelikus őrület önálló részt képez. És nem ez az első nóta az albumon, ahol bizonyos hangszeres részek. önálló életre kelnek az alapon belül. A White Noise enyhén keleties dallamokkal bír, de a dob megint iszonyú lendülettel viszi előre a zenét. És persze, hogy egy lírai szerzeménnyel zárják le az albumot: a Face of Light szép akusztikus akkordfüzére azért karcos, lágysága ellenére nem lóg ki ebből a mindössze harmincperces, roppant energikus lemezről.

A deluxe változatra rátettek még három dalt. A Torture három és fél percébe legalább három egymástól eltérő ötletet raktak bele, a Soul meg egy lassú blues, Jimmy Page-nek is tetszene. A Sleepwalker nekem úgy hangzik, mintha a Mountain nem éppen cizellált zenei világa előtt tisztelegne, egy kis herflivel megspékelve.

Pontszám: 8