Rob Mancini: Rock 'n' Roll Circus

írta TShaw | 2011.08.11.

Megjelenés: 2011

Kiadó: független

Weblap: www.robmancinirock.com

Stílus: melodic hard rock

Származás: Írország

Dalcímek

Értékelés

Hogy kicsoda is Rob Mancini, az egy hard rock portálon is lehetne tízmillió forintos kérdés, mivel a fazon neve kb. annyit mondott nekem, mint egy született Lady Gaga rajongónak Ian Hill említése. Valami zenész… talán hard rock körökben mozog, mert a lemezét abban a stílusban forgóknak ajánlják. Hát, fene tudja, tegyünk vele egy próbát.

Nos, Rob Mancini a lemez alapján egy afféle magányos farkas, aki rettentően öntörvényű módon vette fel megalkuvásoktól mentes, minden egyes aktuális behatását magába foglaló albumát. Már maga a borító is olyan, mintha egy hobbigrafikus készítette volna, a zenészgárdáról sem tudni szinte semmit, csak azt, hogy Manzini énekelt, gitározott és programozott (persze nem dobokat! – vagyis remélem, hogy nem azokat). És éppen ebből fakadóan a lemeze is olyan, mintha a megjelenés előtt senkinek sem mutatta volna meg… csak rászabadította a világra az agyszüleményét.

Nehéz lenne megszámolni, hányféle hatás és ötlet érződik ki a lemez dalaiból. A felvezető intró még lehetne egy prog-power korong introdukciója is, ami után a kezdőnóta egy modern rockos, fiatalos, lendületes zenészt mutat be nekünk. Szaggatott gitárok, eltorzított ének, kőegyszerű refrén („one, two, three, four, screaming in the night”)… első hallásra határozottan a Mötley Crüe White Trash Circus című modernkori klasszikusa ugrik be róla. De istenemre mondom, tetszik…

A meglepetés azonban hamarosan bombaként durran: a folytatásban kapunk egy akkori retró AOR balladát, hogy az ember csak keresgéli az állát az asztal alatt – hogy a fenébe kerültünk ide az előző dal után? Nos, itt vált bizonyossá a számomra, hogy Mancini ezt a lemezt szinte teljesen önerőből, valóban a saját ötleteinek teret engedve alkotta meg. Egy producer valószínűleg nem engedett volna teret ekkora szabadságnak, de nem ez az első bizonyíték a teljes függetlenségre.

Ami a továbbiakat illeti, lesz még a lemezen totális AOR sablontenger (Everytime You Cry), kőkemény hard ’n heavy a nyolcvanas évekből (Lay Down The Law), Kate Bush feldolgozás (Running Up That Hill – amiben gyakorlatilag minden hangszert a végtelenségig széttorzítottak), elektromos pop/rock (Weak As I Am), és lebegős U2-ballada (Time Stops For No One But You). Minden dalban valami új, valami különleges, valami nem kézenfekvő…

Ez a változatosság, szétszórtság és szeleburdiság adja meg ennek a lemeznek a rendkívül speciális élvezeti faktorát. Képtelenség belefásulni, mindig kapunk valami egyedit, ami megragadja a figyelmünket és prezentálja Mancini zsenialitását. De hogy mégse legyen ennyire napsütötte a hangulat, azért a dalok megszólalása sok esetben hagy maga után kivetnivalót. Néhol úgy érzem, nem végleges verziókat hallgatok, vagy kiadatlan felvételeket album sessionökről… na, ezt sem engedte volna meg egy normális producer!

Pontszám: 7