Outloud: Love Catastrophe
írta TShaw | 2011.08.03.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az első alkalommal 2009-ben lemezt megjelentető Outloud csapatát eddig sem azért szerettük, mert megváltották a hard rock színteret, hanem mert a lehető legízlésesebb formában tálalták fel újra az unásig ismert, milliószor eljátszott paneleket, fogásokat, témákat. Az akkori lemeznek is elsősorban az volt a fő vonzereje, hogy retró mivoltának letagadhatatlansága ellenére frissen és üdén szólalt meg, volt benne némi egyediség, meg egy óriási énekhang, Chandler Mogel, akit azóta is az egyik legjobb hard rock toroknak tartok.
Felmerült persze a kérdés: vajon meddig folytatható ez az út? Hány lemezt bír el a retró? Mikor jön el a pillanat, amikor a csapat megunja a nyolcvanas évek zenéjének digitális rockra történő integrálását? Nos, egyelőre biztosan nem… Nem, mert a második korongjuk ugyan azt az elánt tárja elénk, mint két évvel ezelőtt az első. A lazaság még mindig jellemző rájuk, ahogyan a dalszerzés és a zenélés élvezete is, ez azért jól hallatszik a felvételen. Chandler Mogelről nem is beszélve. A valahol Mick Jaggerre hajazó arcszerkezetű énekes még mindig simán a csodafegyvere a csapatnak, sőt, javarészt az ő hangja adja meg az Outloud legsajátosabb tónusát, amiről azonnal felismerhetővé válnak. Az, hogy erre a vokálra hogyan építenek a görög húrnyűvők, szinte már teljesen mellékes dolog; ha a zene klasszisokkal lenne gyengébb, Mogel hangja akkor is elvinné a hátán a korongot.
Csakhogy a zenében sem találunk kivetnivalót. Szerencsére a lemez megszólalása, a stúdiótechnika tesz arról, hogy az Outloud ne kerüljön be egyből a hard retrock kategóriába. Azonban éppen ez a stúdióhangzás az oka annak, hogy ez a korong bizony akár egy outtakes gyűjteménye is lehetne az első lemeznek. A két album dalait egymás után hallgatva szinte villámszerűen csap bele az emberbe a felismerés: a hangerőn kívül semmiben sem változott a megszólalás, a dalokat akár egyetlen session alatt is létrehozhatták volna, és őszintén szólva, egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ez történt. Na, persze… ha egy bandát azért szeretünk, mert a régi időket eleveníti fel, nem vethetjük a szemükre, hogy lemezről lemezre ők maguk is nulla fejlődést mutatnak be.
De ennek megfelelően legalább kategorikusan ki tudom jelenteni: akinek tetszett az első Outloud lemez, az ezt a korongot is ugyan úgy fogja csípni, a csalódás effektíve kizárt. Dalszerzésben a srácok nem adták lejjebb a színvonalat, ugyanakkor felfelé sem mozdult el semmi. Ugyan azok az előnyök, ugyan azok a gyermekbetegségek. Meg ugyan az a hangos és egyszerű hard rock muzsika…
…egyetlen apró buktatóval. Amennyire ütős és izgalmas volt az első lemez borítója, annyira semmitmondó ennek a csomagolása. Ezért levontam egy tized pontot (csak sajnos a pontozási rendszerünkben ez úgysem jelenik meg, szóval tessék odaképzelni!).
Legutóbbi hozzászólások