Motörhead: Kiss Of Death
írta garael | 2006.07.18.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Azok közé a metalfanok közé tartozom, akik nem szeretik a Motörhead-et. Sosem tudtam - illetve tudni tudtam, csak nem éreztem át -, mit lehet szeretni egy olyan együttesen, melynek semmihangú énekese kántál számomra tök egyforma számokat, miközben olyan életattitűddel rendelkezik, mely khmm. enyhén szólva sem "konstruktív a társadalmi szocializációs fejlődés szempontjából". Persze egy-két klasszikus szerzeményt néha meghallgattam, de egyvégtében egyetlen lemezüket sem tudtam végigülni: nem hiába mesélte régebben egy interjúban az énekes, hogy a kezdetekkor ők inkább punk'n'roll zenekarnak érezték magukat, és csak a hosszú haj miatt kategorizálták be őket a NWOBHM csapatai közé- én sem éreztem őket soha "tőzsgyökeres" hard rock bandának. Az ínyencek minden bizonnyal meg tudják különböztetni Lemmy alkotói korszakait - nekem ez sajnos ezidáig nem sikerült -, ezért is olvastam viszonylag szenvtelenül az öreg bibircsókos lelkendező szavait az új albumról, mely némi kimondatlan kommercianizálódást ígért ("... az amerikai TOP 100-as listába jó lenne még bejutni valamelyik lemezzel.."). Persze azt sejtettem, hogy Lemmy nem fog Bon Joviba átmenni - egyébként is a brit királynő vagyona sem lenne elegendő a plasztikai sebészek honoráriumára, míg szépfiúsra dekorálnák a rock fenegyerekét :D- , ám így sikerült rávennem magam arra, hogy meghallgassam az albumot- s milyen jól tettem! Úgy gondolom, hogy Lemmyéknek sikerült történetük legváltozatosabb, legdallamosabb Motörhead albumát összekalapálni. Köztudott, hogy a fellépésekkor az énekes a "...mi vagyunk a Motorhead, és rock'n'rollt játszunk..." kezdőmondattal konferálja be a csapatot, ám én most érzem először, hogy valóban, klasszikus értelemben vett rock'n'roll dübörög elő a mocifejből. Már a kezdő standard Motörhead bomba is szokatlanul fülbemászó refrént hoz, annak ellenére, hogy a tempó a megszokott szágulda, ám a One Night Stand kőbe vésett elektronikába dehumanizált blues-a már az állam utáni keresésre kényszerített, s a Devil I Know és a Trigger klasszikus rock'n'roll ütemei még a WC-n ülve is ütemes lábemelgetésekre kényszerítik az erőlködő emberfiát. Jóllehet Lemmy fittyet hány a modernizálásra törekvő trendeknek, azért egy-két momentum jelzi a "fényes szelek" beszivárgásának sikerét: a Living The Past szerintem a Motorhead history leghigh-tech-ebb riffjét döngöli a fülünkbe - szerencsére egy fütyülhető refrénnel megpuhítva, a Be My Baby staccato ütemei pedig a Rammstein műhelynek is becsületére válnának, már ha a fényes krómacélt sikerülne faszénnel kicsit slágeres rock'n'rollra pukkantani. Jóllehet az utolsó két szám nekem már a régi alkotások egyhangúságát hozza, azért a Sword of Glory Black Sabbath-os power metalja(!), és a másik, tökrúgásra emlékeztető ipari blues, az Under The Gun újabb személyes kedvenceket képes avatni. A végére hagytam az igazi meglepetést, egy valódi, hamisítatlan Lemmy lassút (God Was Never On Your Side), amilyenre én a Doro-val közösen előadott könnyfakasztó óta nem emlékszem.
Legutóbbi hozzászólások