Cellador: Enter Deception

írta garael | 2006.07.16.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Metal Blade/HMP

Weblap: www.cellador.com

Stílus: nagyon speed metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Amerikában minden más. Minden nagyobb, minden szebb, és ami eme kritika szempontjából releváns: minden gyorsabb. No, nem csak az életre gondolok, melynek erkölcsi tanulságait egy-egy szappanoperába tömörí­tik némi narrátoros segí­tséggel, hanem a metal zene meghatározott szegmensére is. Tehát - s jöjjön most a meglepetés -, Amerikában még az Iron Maiden is gyorsabb. S hogy hogyan lehetséges ez? Nos, az öreg Eddie-nek - az európai metál társadalom jelentős részének nagy bánatára - nem sikerült lefejelnie a NU-metal szörnyetegeit, és nem is valami szuper anyagcsere-gyorsí­tó készteti az öreg angol csataméneket galoppból eszeveszett hasmenéses vágtába, hanem egy fiatal amerikai csapat döntött úgy, hogy ad egy kis vérfrissí­tést a mostanában zombi attitűdbe merevedett csoszogó léptű albioni szörnyetegnek. Persze, most kárörvendve azt is mondhatnánk: ezúttal nem az amcsik találták fel a spanyolviaszt, hiszen a turbófröccsöt már korábban megitta egy nemzetközi csapat, a Dragonforce, kik új dimenzióba helyezték a sebesség fogalmát. Ám mí­g az egy főre jutó hajhosszúságban verhetetlen banda a német speed-power metal Clark Kent-jéből varázsolt Supermant, addig a nebraskai srácok - mint a fentiekből kiderült - Eddie - t támasztották fel a koporsóból, ráadásul valami gonosz vudu mágia segí­tségével még a jó öreg Dickinson hangját is ellopták. S hogy milyen lett a végeredmény? Ha tehát a Dragonforce internacionalista szellemét vesszük alapul, akkor azt is mondhatnánk: a sárkány meghágván az angol telivért, igen jól sikerült gyorslábú kreatúrát hozott létre. És hogy eme kicsiny szörnyszülött genetikai kotyvaléka nem termelt ki új minőséget? Oda se neki, a kis Rém Rudi azért megfelelően kellemes ordí­tásokra képes, melyek el nem í­télhető módon a legtöbb ortodox metalista számára kellemes perceket jelenthetnek, hiszen vágtájába még némi germános szögletesség is került, mely a lemez tanulsága szerint végül is háttérbe szorí­tja a brit galopp könnyed lihegését. (hiába, a megbonthatatlan német-angol barátság:D) A lemez első három száma a fentebb leí­rtak szellemében fogant: Bruce Dickinson mintegy 20 évet fiatalodva, 100 méteres sprintben vág neki a jól ismert dallamfordulatoknak, olyan visí­tással indí­tva a Never Again c,.számot, melyet minden bizonnyal az eredeti kardmester is meghallhat, a riffek pedig fast forward-ra álí­tva parancsolják haptákba a középtempókba belepunnyadt hallgatót. A változás aztán a Seen Throught Time c. számtól következik be, olyan fordulattal, amihez hasonlót a Dallas nézők érezhettek, mikor kiderült, hogy Bobby halála csak álomkép volt: Eddie ismét nyugalomba vonul, - az ő ideje itt lejárt - és az amerikai hajó némileg keményebb hullámú vizekre evezvén a kontinentális speed metal neoklasszikus hőseit idézi meg. Sajna itt bizony kissé elkezd bukdácsolni az a fránya ví­zi jármű, a további számokban a sebesség ellenére már nincs annyi spiritusz, hogy megfelelő révbe értessék a bandát. Kissé megkopott eurometal klisék zúdulnak a fülünkbe, melyek ugyan kellemes deja vu-vel idézik meg a Helloween egy-egy alkotói korszakát, ám az a rajongói báj, melyet a Maiden Fastremasterek okoznak, sajnos nem tud visszalopakodni.

Pontszám: 8