Tony MacAlpine: Tony MacAlpine

írta Kotta | 2011.07.12.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Favored Nations Entertainment

Weblap: http://www.tonymacalpine.com

Stílus: instrumentális metal

Származás: USa

 

Zenészek
Tony MacAlpine - gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, programozás Virgil Donati - dob (track 1, 5, 10) Marco Minnemann - dob (track 3, 4, 8, 12) Philip Bynoe - basszusgitár (track 2)
Dalcímek
01. Serpens Cauda (4:23) 02. Ölüdeniz (5:16) 03. Fire Mountain (4:23) 04. Dream Mechanism (4:18) 05. Ten Seconds to Mercury (4:35) 06. Flowers For Monday (3:05) 07. Angel of Twilight (5:03) 08. Pyrokinesis (3:56) 09. Blue Maserati (4:41) 10. Summer Palace (4:36) 11. Salar de Uyuni (5:40) 12. The Dedication (4:22)
Értékelés

Ez a klasszikus képzettségű billentyűs-gitáros egyik kedvenc instrumentális zenészem volt a ’80-as években. Amit az első két szólólemezén (Edge Of Insanity, Maximum Security), ill. a M.A.R.S.-ban (Project: Driver) letett az asztalra, az komoly hatással bírt a teljes mezőnyre. Ő testesítette meg a tökéletes shreddert, éppen olyan technikás, mint mondjuk Vai, de hiányzik belőle annak elborultsága, dallamérzéke vetekszik Satrianiéval, de nála jóval rockosabban, keményebben tolta, ugyanolyan elkötelezett (volt) a komolyzene iránt, mint mondjuk Malmsteen, és a gitárhangzása, -stílusa neki is meglehetősen markáns (ha nem is annyira, mint Yngwie-nek), de nála történetesen hiányoztak a sztárallűrök és az azokból származó bénázás.

 

Legalább is egy ideig. 1990-ben kiadott ugyanis egy olyan albumot (Eyes Of The World), mellyel nemigen tudtam mit kezdeni. A kommerszebb irányba fordulás mindig magában hordozza a régi a rajongók elvesztését – én vagyok az élő példa ennek a közhelynek az igazság tartalmára: őszintén szólva, elvesztettem az érdeklődésemet a munkássága iránt, és fogalmam sincs, mit kezdett magával a ’90-es években.

 

A kétezres években újra összefutottunk, több helyen is, de ezekből a találkozásokból leginkább azt érzem, éreztem, hogy rettenetesen szétaprózza magát. Belekap ebbe-abba, mintha ő maga se tudná, mit szeretne csinálni igazán. Jazzt játszott a CAB-bel, neoklasszikus metalt Mark Boals oldalán, progresszív, instrumentális rockot a Planet X-ben, majd a Devil’s Slingshotban, pénzt keresett Steve Vai koncertzenekarában, stb. Azt, hogy a legutóbbi projektjével (Seven The Hardway) mit is akart pontosan, pedig még ma sem értem.

 

Most itt egy új gitárlemez, ráadásul cím nélkül, azaz amolyan ön(újra)definiáló, melyhez multihangszeresünknek nem volt nehéz remek kisegítőket találnia - Donatival például szinte már egybeforrt a karrierje. Ennek megfelelően nagy csalódás nem érhet minket, egy bizonyos színvonal ilyen zenészekkel és MacAlpine tehetségével, múltjával garantált. A kérdés csak az, hogy vajon sikerült-e valami igazán különlegeset alkotnia, ami túlmutat a jó kategórián.

 

Úgy érzem, a hűha fíling ezúttal sem jött össze. A korong első felét például kifejezetten untam. Tipikus rock-gitáros klisék, melyekből hiányzik az a bizonyos plusz. A fordulatot érdekes módon a Flowers For Monday lírai szösszenete hozza meg, amely egyszerűségében is szép. A második részben aztán okosabb, egyénibb számok sorjáznak. Ezek rafináltabb gitár- és dobritmusokra épülnek, és egy-egy hangulatot is jobban elkapnak. Az album összbenyomása így Vai és Satriani korai lemezeire (is) hajaz, melyek még nem igazán voltak metalosak, sokkal inkább a jazzes, fúziós, kísérletezős jelleg dominált. Rockba oltva, természetesen. Friedman próbálkozásai - az új hangzásokkal - is felsejlenek, de Becker szelleme is ott lebeg valahol az éterben, a hangfalak felett.

 

Hősünk sok stílusban kipróbálta már magát, de a fentebb is említett sokszínűség, tapasztalat mintha nem előnyére, hanem kárára válna. Hiányzik nekem a karakter és a markánsabb egyediség – kicsit minden és ezért összességében semilyen. Mostanában újra elég sok instrumentális muzsikát hallgatok, és úgy vélem, Glen Drover nemrég megjelent munkája például jazz-metalban üdébb, Paul Wardingham thrashes, agresszív riffelése ütősebb, Christian Muenzer pedig jólesően kiszámítható módon hozza a neoklasszikus-szimfonikus sablonokat. Tonyban mindezekből van egy adag, és hiába, hogy technikailag is toppon van, ráadásul túl sem játssza a számokat, azért én továbbra is rettenetesen kíváncsi vagyok: ki is, milyen is a valódi MacAlpine?

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások