A kí­gyó marása még mindig hatásos: M3 Rockfest, Merriwheater Post Pavilion, Columbia, Maryland

írta Hard Rock Magazin | 2011.06.27.

Bár hosszas bonyodalmak után, de végül eldőlt, hogy el tudok menni erre az igen jónak igérkező fesztiválra. Anno, az eslő feszten is ott voltam, de a körülmények olyanok voltak, hogy nem igazán akartam még egyszer elmenni. Idén azonban sikerült egy olyan veretes gárdát összeverbuválniuk a szervezőknek, hogy egy kiadós vezetés után végül megérkeztem egyik legjobban utált városomba, Baltimore-ba...

 

 

…Naná, hogy eső és dugó fogadott, ami miatt a mára már kétnapossá vált fesztivál pénteken tartott előpartyján az anno igen szép sikereket elért, de végül azon a szinten meg is rekedt Jetboyról sikeresen lemaradtam. Valamivel több sikert kasszírozott ekkoriban az L.A. Guns; a mára két részre szakadt bandából ezen a feszten szerintem a jobbikhoz volt szerencsém.

L.A.GUNS

A meglepően szép számmal összegyűlt rajongók előtt a Letting Go/Slap In The Face párossal indított a csapat, majd nagy slágerük, a Sex Action volt partner a nyitányban. A zenekar tagjai szemmel láthatóan törekedtek arra, hogy valami glames feelinget csempésszenek a show-ba megjelenésükkel; ezen a téren különösen Phil járt az élen, aki első szuszra bizony igen extrém módon nézett ki.

A Never Enough-ra nagyjából a hangzás is rendbejött, már csak a hangerőből kellett volna levenni egy picit, mert érdekes módon a keverőpultnál valaki azt hitte, hogy a dögös hangzás egyenlő a brutális hangerővel. Mivel ez a formáció már több éve együtt tevékenykedik, rövid idejükben lazán hozták azt a színvonalat, ami egy fesztiválon elvárható. Bár Phil még mindig tudja hozni magát, a külsőségekből igazán visszavehetne, mert néha már elég nevetséges, ahogy a sisakjába szurkált csillagszóróval rohangál a színpadon.

A zenészek egyébként hiba nélkül hozták a rövid show-t, amiben az Electric Gypsy és persze a No Mercy is helyet kapott. Az L.A. Guns számomra egy igazi bemelegítős, ráhangoló bulit nyomott, amit a tapsból ítélve a közönség java része is így gondolt.  Soha rosszabb kezdést és persze még mindig jó lenne egy önálló show-t is látni tőlük.

WARRANT

Na, ez az a banda, amihez nem nagyon tudok hozzászólni, mert sosem szerettem Őket igazán. Ez egyébként valószínűleg amiatt van, hogy annak idején azok közé tartoztam, akik elhitték a pletykát, hogy valójában nem is Ők zenélnek a lemezen és csak ügyes menedzserek lovagolták meg velük az aktuális trendet. Na, ha már így hozta a sors, gondoltam teszek egy próbát és a helyemen maradok, amit később bizony nem is bántam meg. Bár az eddigihez képest a színpadkép kicsit nívósabb lett a két molinó segítségével, az előadás színvonalának semmiképp nem tett jót, hogy a mostanában új lemezzel jelentkező banda még az L.A. Gunsnál is brutálisabban szólalt meg. Igen meglepő volt számomra az aktív rajongók száma, akik valószínűleg jó régen lehettek ott kedvenceik buliján, ugyanis rendesen megdöbbentek, amikor nem Mr. Lane-t látták megjelenni a mikrofonnál. Mondjuk én nem nagyon bántam, mert az új énekes, bizonyos Robert, igen jó képességekkel bíró figura.

Az első két nagy sláger után rögtön elővettek két új számot is, egy bejövős, lendületes szerzeményt és egy balladát a nemrég megjelent ’Rockaholic’ című albumukról. Leszámítva azt, hogy nekem mindkét dal tetszett, a hangulat lefagyásából ítélve nem biztos, hogy ezt a két nótát kellett volna erőltetni egy fesztiválon. A publikum józanabb fele persze egyből elkezdett Cherry Pie-ozni és Janit éltetni, ami azok után egyáltalán nem volt fair, hogy az új énekes szívét-lelkét kitette a színpadra, ráadásul a torka is gyilkos volt ezen a bulin. A többi zenész is bőven cáfolta azt a feltételezést, hogy nem tudnak zenélni, ugyanis igen meggyőző produkciót raktak a szépszámú közönség elé. Persze azért a koncert végére, mindenki nagy örömére megkaptuk a Cherry Pie-t is, ami egyébiránt az egyetlen szám volt, amit kissé furcsán játszottak a fiúk. Mindent összevetve, egy nagyon kellemes csalódás volt számomra a Warrant, bár rajongót azért még nem csináltak belőlem.

KIX

Ha van banda, akikről még annyit sem tudok, mint a Warrant, az minden bizonnyal a Kix. Persze a nevük ismerős és nagy slágerüket, a Close Your Eyes nótát is hallottam már, de kb. ennyi. Mivel a bemelegítő partyn Ők kapták a főbanda titulust, ragyogónak tűnt az alkalom, hogy közelebbi ismeretséget kössek velük. Először kicsit furcsálltam a tömeget, a buli közepére azonban kiderült, hogy a Kix egy helyi csapat és így bizony már csöppet sem volt meglepő a majdnem teltház. Mint ahogy az énekes is mondta: „Ritka alkalom, hogy ennyi embernek játszhatunk”, ezért meg is adták a módját. A színpadot egy titokzatos fehér lepel takarta el, majd egy rövid intró után a világot jelentő deszkákon termett az öttagú banda, hogy aztán az este negatív fénypontjaként rögtön begyűjtsék a legrosszabbul megszólaló együttes címét. Valami penetránsan szólalt meg a banda, de ennek ellenére kitörő lelkesedéssel fogadta Őket a publikum. A későbbiekben szerencsére rendeződtek a dolgok és már csak a zenére koncentrálva az lett a benyomásom, hogy bizony nem is olyan rossz, annak ellenére, hogy azért az a furcsa érzés megvolt bennem, ha egy számot hallottam, akkor már a többit is ismerem. A színpad elején eléggé fura módon voltak elhelyezve kisebb dobogók, amire show gyanánt igen sűrűn felálltak a zenészek, hogy ott tolják elég egyedinek nevezhető muzsikájukat. Nekem így első blikkre egy laza kis punk, hippi, hard rock muzsika keveréke jött le a színpadról, az pedig már első látásra is egyértelmű volt, hogy minden a frontemberre volt kihegyezve, aki a nyilvánvalóan egyedi orgánuma mellett nem kicsit exhibicionista. Az átkötő szövegei mindig valahogy a szex körül forogtak és Jacko után szabadon, feltűnően sokat foglalkozott a himbilimbijével.

A zenészek közül magasan kitűnt Ronnie Younkins, akit minden valószínűség szerint a hetvenes évekből teleportáltak ide ízes és feelinges szólóival. Mivel a hangulat remek volt és a zenekar is sokkal jobb volt a vártnál, maradtam, annak ellenére, hogy terv szerint a könnyebb kijutást favorizáltam volna a parkolóból. No de most már értem, miért is olyan népszerű ezen a fertályon a Kix, hiszen még engem is magával ragadott a zakatolós rock ’n’ rolljával. Volt itt még egy kis gitárszóló, de még a szerethetőség határain belül és persze a nagy slágerek is elhangzottak, amit a közönség együtt énekelt az addigra igencsak kifulladt örökmozgó énekessel. Hát igen, ilyenkor jól jön az énekesek mankója, a közönség-énekeltetés. A nem túl hoszzú programot egy kiadós ráadás követte, mégpedig egy olyan számmal, a Kix Are For Kides nótával, amit még én is ismertem és aminek a lendülete még egy nagyot dobott az amúgy sem langyos hangulaton. Simán az est fénypontja volt ez a szám, amire ráadásul még én is heveny headbangelésbe kezdtem. A következő igazi glam nóta, a Midnite Dynamite után döntöttem el, hogy több figyelmet kell fordítsak erre a több stílust is magába foglaló zenekarra. Erre még képesek voltak megfejelni mindezt a Cold Bold fantasztikus hair metal nótájával, ami már nemcsak fejrázást hozott ki belőlem, hanem itt kezdtem el azon filózni, hogy hogyan is mehettem el ilyen csúnyán egy ilyen kis tökös banda mellett. Szerintem itt simán abbahagyhatták volna a bulit, mert mind a színpadon, mind a nézőtéren fantasztikus volt a hangulat, Ők azonban úgy gondolták, hogy a Yeah Yeah című nótájuk tuti lesz a buli végére. A dalt a másik gityós vezette fel egy fölösleges, itt-ott fura hangokkal megspékelt szólóval, amely malőrt végül a pár akkordból álló, de mégis lüktető zene feledtetett. Végezetül, maradt ugyan a tolongás a parkolóból, de cseppet sem bántam, mert a Kix – a borzalmas elejét leszámítva - egy igen színvonalas produkcióval lepett meg!

Második nap

Ha elfogadtok Tőlem egy jó tanácsot, bármely pontján is járjatok a Földnek, jól gondoljátok meg, hogy esztek-e mexikói kaját, mert az bizony igen nagy tévedés, hogy csak Mexikóban ér utól Montezuma bosszúja - így hívják Mexikóban az óvatlan turistákat hetekig gyötrő hasmenést -, vagy, ahogy ők mondják, a big rocso rijo. Sajnos egy ilyen sajnálatos és szenvedéssel teli közjáték miatt kénytelen voltam lemondani a Danger Danger és a Firehouse produkciójáról, ami igen rosszul érintett, mert ugyan a Dangert még láttam fénykorában a KISS előtt, de a Firehouse-t már vagy ezer éve akartam csekkolni, erre most sem jött össze. A helyszínre érve azt láttam, hogy már teltház van.

Megnéztem a pólós standot, ami után - mivel nem dobtam valami nagy hátast a kínálattól - úgy döntöttem, körülnézek inkább a kisszínpad környékén. Hiába emelték itt olyan bandák a fesztivál színvonalát, mint a Hurtsmile, a Pretty Boy Floyd, a Faster Pussycat, Lita Ford, a Big Noize és a Black N Blue - amiért vérzett is a szívem rendesen -, sajnos mind kukába mentek a nagyszínpad számomra sokkal erősebb és kedvezőbb kínálata miatt.

SLAUGHTER

Az első M3-as fesztiválon volt már szerencsém hozzájuk, de miután akkor valami borzalmas produkcióval sikerült meglepniük, nem kis izgalommal vártam, hogy milyen formában lesznek most a fiúk. A nappali világosságban csak egyszerűen és lazán felsétáltak a színpadra, majd egy hatalmas káoszt követően, felcsendültek a Wild Life ismerős riffjei, Mark pedig megtolta egy jó nagy sikollyal a műsor elejét, ami ugyan már jobb volt a múltkori gyalázatnál, de valójában még ez sem volt az igazi. Az egykor legendásan jóképű, lányok álma rocker azt hiszem, mára végleg a digi dagi stílust választotta; szerintem egy frontember jobban odafigyelhetne magára, pláne ilyen karrierrrel a háta mögött.

Na, de a zene fontosabb számomra a küllemnél, a kezdeti nehézségek után pedig, igen jól muzsikáltak a fiúk.  Sajnos vagy szerencsémre egy új tag is érkezett a bandába a dobos személyében, aki már Vince Neil csapatában is letette a névjegyét. A magyar nagyszülőkkel rendelkező Zoltán szerencsémre olyan show-t produkált a dobok mögött, amivel bizony nem minden nap találkozik az ember fia. Sajnos viszont így jóformán csak Őt néztem és a banda többi tagjára alig szenteltem időt, pedig Dana iszonyat lelkesen tolta a basszuson; kár, hogy nem sokat lehetett hallani belőle Blando mindent vivő gitásoundja miatt. Mark elég szépen hozta a bulit, hangjával, sikolyaival gyakorlatilag a „bőven megfelelt” kategóriába tornázta a koncertet, amikor pedig a nyakába akasztotta a gitárját, igazán kiteljesedett a zenekar is. A ZZ Top zenekart leszámítva sosem értettem, miért hiányoznak a ritmusgitárosok bizonyos bandákból, mert ugye, amikor a gityós elérkezik a szólójához, valahogy olyan üres marad mögötte minden. Itt azonban Mark többször besegített, ami szerintem teltebbé és élvezhetőbbé tette ezt a rövid kis bulit, pedig tutira néztem volna még egy darabig az aránylag jó formában lévő fiúkat.

Fél órás játékidejükben majd minden nagyobb slágerük helyet kapott, ami egy fesztiválon azért el is várható, nem beszélve arról, hogy nálam is sikerült visszahozniuk valamit az elveszett fényükből. Még egyszer külön kiemelném Zoltán fantasztikus játékát, ami ugyan egy kicsit a minőség rovására ment, de ott, abban a pillanatban ez érdekelt engem a legkevésbé. Meg is említettem Őt egy hosszú évek óta jeles bandában játszó dobos barátomnak, aki csak annyit mondott rá, cirkuszi. Én meg azt mondom, néha bizony ez kell a népnek, úgyhogy én megint vevő lennék Rá is és a bandára is.

GREAT WHITE

Aki ismer, az tudja, hogy jóformán már a kezdetektől rajongója vagyok az együttesnek, akikhez hála az égnek többször is volt szerencsém, méghozzá igen-igen hangulatos bulikon. Azt tudtam, hogy súlyos betegsége miatt Jack sajnos nem lehet itt és az a borzalmas videó is, amit Paul Shortinóval követtek el, szintén baljós árnyakat lebegtetett a fejem fölé, ennek ellenére mégis próbáltam pozitívan hozzáálni a bulihoz.

Hatalmas meglepetésemre a mikrofon elé egy teljesen új fazon állt (többet kéne informálódni redneck!), akiről először azt hittem, hogy valami road. Gondoltam, nézzük, mit tud, mert kinézetre abszolút nem volt szimpi. Az egész fesztiválra jellemző gyermekbetegség ennél a koncertnél is beköszöntött, azaz az ideális hangzást itt is az első számnál próbálták beállítani a technikusok, amit végül – mint ahogy a többi buli esetében is – meg is találtak, így a koncert is és végeredményképpen az egész fesztivál is jól szólt. Mikor aztán a zenészek is magukra találtak, egy igazi bluesos ízzel átitatott laza kis rock ’n’ rollt nyomattak a Face The Day formájában. Azt leszámítva, hogy az énekesnek elfogadható volt a hangja – mégha teljesen más is volt a hangszíne, mintJack barátunké – valami borzasztó módon nem illett bele a bandába. Egy igazi nárciszt képzeljetek el, aki a banda rövidke programja alatt többet foglalkozott magával, mint bármi mással. Egy olasz dzsigoló, egy angol pojáca és egy latin hősszerelmes keveréke nem igazán hatott jól az egyik kedvenc együttesemben. Vannak olyan zenekarok, amelyekben jól sikerült az énekesek pótlása, mint például a VH vagy a Journey, de itt csúnyán nem jött be!!! Nem tudom, hogy mi alapján választották pont Őt ki a fiúk, de ez az ember hangi adottságai ellenére sem való egy rockbandába!

Talán a Modern Talking kiváló hely lenne neki. Már a fesztivál elején tudtam, éreztem, hogy lesz olyan banda, akik nem fognak bejönni, de hogy az pont a Nagy Fehér lesz, azt nem gondoltam volna. Sajnos a műsor felénél, dühtől vörösödő fejjel azokhoz az emberekhez csatlakoztam, akik tömött sorban indultak kifelé a kisszínpadhoz, csak én velük ellentétben inkább arra használtam a sajnálatos módon felszabadult időmet, hogy Slaughterékkel találkozzam, akik eszméletlen jó fejek voltak. Próbáltam Zoltánnal egy kicsit magyarul is elcsevegni, de sajna a „Viszontlátásra” és egy csúnya szón kívül nem volt több magyar tudása, viszont láthatólag felvillanyozta, hogy a nagyszülei országából próbál vele valaki zöldágra vergődni. Visszatérve a Great White-hoz, csak reménykedni tudok Jack mihamarabbi gyógyulásában és abban, hogy láthatom még Őket normális felállásban játszani. Az útilapu meg erősen javasolt ennél az énekesnél…

Utóirat!

A buli után jó pár nappal derült ki, hogy a jó hangi adottságokkal megáldott, de abszolút nem a bandába illő énekes hajdanában-danában egy XYZ nevű zenekar frontembere volt. Mondanom sem kell, hogy rendesen elcsodálkoztam, mivel az XYZ első lemezét igencsak szerettem; azonban így sem vagyok hajlandó változtatni a véleményemen.

MR.BIG

Hosszú idő után a második koncertjét adta hazai földön a Mr. Big, ami igencsak érdekes. Bevallom, sosem voltam hatalmas rajongójuk és egy CD-jük sem figyel a polcomon, de azért nem is teljesen ismeretlenek számomra. Mivel nagyon kíváncsi voltam rájuk, már bőven az átszerelés alatt visszaértem a helyemre; mellesleg a fesztivál ezen része egész nap bonyodalommentesen és piszok gyorsan zajlott. Így nem is kellett sokat várnom, hogy felcsendüljön a lendületes Daddy, Brother, Lover, Little Boy, ami igencsak tökéletes kezdés volt a régmúltból. Egyből föl is pattant mindenki a helyéről, azt pedig már az első pillanatban lehetett érezni, hogy ezek a zenészek bizony más ligában játszanak. Azt talán túlzás lenne írni, hogy CD-minőségben tolták, de hogy egy ahhoz közeli állapotot sikerült összehozniuk, az tuti fix. A régi kellemes időket idézték a Take Over dallamai is, melyek még belőlem is kellemes emlékeket tudtak kicsalni szépségükkel. Aztán jött a Green Tinted Sixties, ami szintén azokból a szerzeményekből való, amire ugyan már kicsit öregurasan, de én is mosolyogva tudok bólogatni. Tökéletes hangzás, profi zenészek, hatalmas slágerek, ennél jobb kezdést nem is kívánhattam volna! Szinte megpezsdült az ember vére a nyitányra. A továbbiakban az újabb, számomra ismeretlenebb szerzeményeket helyezték előtérbe, melyből az Undertow kimondottan tetszett, ráadásul itt már Paul is elővette a tudományát és tekert végre egy jóízűt. Azt gondolom, hogy a rockzenét szerető embereknek nem kell ecsetelnem, hogy az összes hangszert a színpadon igazi mesterek szólaltatták meg, úgyhogy ennek kivesézésére nem is fecsérelnék időt. Profik voltak és minden tökéletesen szólalt meg!

Ericnek voltak csak problémái, amiért elnézést is kért, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én ebből semmit sem vettem észre. Aztán jött egy új szerzemény, az American Beauty, ami egy gyors kis zúzda egy fantasztikus gitárszólóval, majd ezután végre megmutatta Paul, hogy mit is tud hangszerén, úgyhogy egy igazi gitárorgia következett. Azt leszámítva, hogy csak kalapot emleve tudok írni róla, teljesen fölösleges volt ez a kis szólóteljesítmény részéről, mert Paul már eleve olyan szólókat pakolt minden számba, hogy nem kellett volna még egy külön szólóval is azt bizonygatnia, hogy milyen kiváló gityós, mert így is tudjuk.

Sikerült is ezzel sajnos az eddig kiváló tempójú bulit kicsit megtörnie, mire sok ember gyorsan át is szaladt a Big Noize-ra, amin bizony én is elfilóztam. Aztán sikerült a fiúknak egy olyan blokkot összehozniuk, aminek minden egyes momentumával az volt a céljuk, hogy megmutassák, mekkora császáraik is Ők a hangszereiknek, úgyhogy én sem filózgattam tovább, hanem a huszadik őrületes basszusfutam és gityóvirga után, teljesen besokkolva, én is átrohantam a kisszínpadhoz, ahol szerencsétlenségemre már csak egy „Találkozunk Veletek legközelebb! Jó éjszakát!” mondatot sikerült elcsípnem a Big Noize-ból. Akkor nyomás vissza a nagyszínpadhoz, ahol éppen a To Be With You ment. Mivel a tojáslevesen kívül pont ez a szám az, amitől kelések nőnek a búrámon, inkább gyorsan leléptem és fotóztam párat a környéken, hogy valamit képekben is át tudjak adni a fesztivál hangulatából.

Ahogy sétáltam, hallottam még Billy kiváló basszusszólóját, aztán ha valakinek még ez sem lett volna elég, még egy szólót toltak, méghozzá nem kicsit, az Addicted To That Rush elé, de én ezt már csak a büfében hallgattam, miközben jól megérdemelt chilis hot dogomat vártam. Fel vagyok készülve a Mr. Big rajongók támadására, de mielőtt vérbe mártanák a klaviatúrát, szeretném leszögezni, hogy az agyba-főbe szólóktől csömöröltem meg, nem pedig az amúgy igen bejövős zenéjüktől. Szerintem itt „a kevesebb néha több” esete állt fenn. A teljesség igénye még megkívánja, hogy elmondjam, a szervezők bő egy óra játékidőt biztosítottak a Mr. Big számára, amitől csak a Whitesnake játszott többet.    

SEBASTIAN BACH

Mr. Rosszcsonthoz is volt szerencsém jó párszor már, de még egy bulijáról sem mentem haza elégedetten. Hol vacakul szólt a cájg, hol emberünk parasztkodta végig a bulit, így nem sok jóval vártam az ex-Skid Row énekesre. Színpadkép gyanánt egy hatalmas molinó húzódott fel, hogy aztán végül ez elé érkezzen meg szokásos, mindent elsöprő lendületével Sebastian a Slave The Grind zakatoló ritmusára. Hatalmas nóta még az aranyidőkből egy, még mindig tornádó erejével rendelkező énekessel; ez a kettős óhatatlanul is egy óriási adrenalin löketet adott az embernek már rögtön a koncert elején. Sikerült is már első szuszra megmozgatnia a tohonya közönséget. Szünet nélkül belecsaptak a Big Gunsba és a második számnál – melyre szokás szerint a hangzás is helyreállt -, a szememet becsukva, olyan volt, mintha visszarepített volna egy időgép a múltba egy Skid Row koncertre, ami az utolsó Bach koncertemhez képest kissé átalakult felállásnak volt köszönhető, akik bizony ragyogóan nyomták el ezt a két klasszikust. Hihetetlen húzós és jó kedvet parancsoló kezdés volt ez, úgyhogy be is lóbáltam a sörényemet én is, hogy aztán kidögölve fújjak egy akkorát, mint Overdose az angliai Derbyn. Seb le is aratta a jól megérdemelt sikert és a nap folyamán először éreztem úgy, hogy rock koncerten vagyok, mert a publikumból is bődületes tetszé index áradt.

Sebastian elmondta, hogy mennyivel jobb ez, mint a sitten lenni, amit ugyan akkor nem igazán értettem, de hát így jár az, aki nem olvassa rendszeresen a Hard Rock Magazint. Nem vacakolt sok időt a dumával, hanem egyből belevágtak az ’Angel Down’ egyik igen jól sikerült darabjába, a Bitchslapbe, ami miután szintén nem egy andalgós nóta, Sebi sem kímélte magát. Mondhatni komplett veszélyt jelentett mindenkire a színpadon; ha nem a szája elött volt a mikrofon, akkor a feje fölött méteres köröket leírva vele, tombolt az énekes és bátran írhatom, hogy nem volt olyan zuga a színpadnak, amit ne járt volna be a show alatt. A Stuck Inside volt az egyetlen olyan darab, ami alatt lazulhattunk kicsit, de aztán jöttek sorba a régi slágerek, amiktől szó szerint beindult mindenki az addigra teltházra duzzadt arénában. Kicsit rosszmájúan kíváncsi lettem volna arra, hogy ekkor vajon mennyien tolongtak a kisszínpadnál, mert erre a jól megdörrenő műsorra úgy jöttek a rajongók, mint a légy arra a bizonyosra. Na de ki ne szerette volna hallani egy kirobbanó formában lévő Sebtől élőben a 18 And Life klasszikust. A fickó pedig úgy eltolta aztán a nótát nekünk, hogy szerintem fel is állította a karokon jelentkező libabőr világcsúcsát! Igaz, volt egy technikai segítség is, de ennek ellenére a magasak ott voltak, de nagyon és ami még nagyon állat volt, hogy a zenészek is! Brilliánsan nyomták a fiúk és ezzel méltó rangra emelték ezt az opuszt. Amit hiányoltam tőlük, az a kicsivel több mozgás, de aztán rájöttem, hogy erre Sebastian az, aki nem ad egy szemernyi esélyt sem, mert Ő tölti be a színpadot, méghozzá nem gyengén.

A szeptemberben megjelenő új lemezről is kaptunk egy lassú nótát, ami így első hallásra nem igazán ütött meg, de Seb azért itt is rendesen kiengedte a hangját. A háromnegyed órás show végére mind a zenészek, mind Sebastian odarakták még magukat rendesen és olyan legendás dalokat toltak az arcunkba, mint a Piece Me, Monkey Business, I Remember You, ami egyenlő volt nálam a bokalefosással egybekötött agyeldobással. Parádés volt! Egyszerűen parádés volt! Ezt még az eredeti felállás sem csinálta volna jobban. Persze a legvégére maradt még a Youth Gone Wild, amire szinte már jelzőket sem találok. Fenomenális volt! Nem tudom, hogy mi segített minket ilyen jó bulihoz, talán az, hogy nem volt Sebnek ideje dumálni, főleg nem hülyeségeket, vagy talán az öröm, hogy tényleg nem a sitten csücsült hősünk, de szinte úgy kellett letolni a színpadról, mert annyira élvezte Ő is ezt a mini bulit; már javában szedték szét a színpadot, de Ő még mindig hergelte a népet. Ezek után azt hiszem, mi is jobban jártunk, hogy buli lett börtön helyett. Akkor még nem tudtam, de most már igen, hogy ez a koncert a fesztivál legjobb bulija volt és végre én is láthattam egy fergeteges jó koncertet Sebastiantól.   

TESLA

A Tesláról viszont igen kellemes emlékeim vannak, úgyhogy miattuk különösebben nem aggódtam, hanem inkább türelmesen vártam rájuk, de szerencsére sokat nem kellett, az előbb is említett profi és gyors átszerelés miatt. A színpadkép nem nagyon változott, csak a háttérvásznat cserélték ki. Az utolsó album borítója volt a háttér, a nyitónótája, a Forever More pedig, a show nyitánya. Egyszer már írtam, de még egyszer írom, hogy szerintem nem kimondottan nyitó nóta ez az amúgy kedvelt darab, középtempós szerzemény lévén, jobban el tudtam volna képzelni valahol a koncert közepén. Itt még nem tudtam, hogy a kedvenc nótám (I Wanna Live) kimarad a repertoárból, ugyanis szerintem az tökéletesebb lett volna egy ilyen fesztivál hangulatához. Sebaj, mert a Hang Tough viszont egyből meghozta nálam a várt feelinget. Kiválóan tolták a zenészek, ami nem is csoda, hiszen ezt a bandát egytől-egyig igazán remek muzsikusok alkotják. A refrént pedig már ezer torokból halhatták vissza a fiúk, mert erre már vevő volt a publikum is. Aztán a régmúlt időket idézték fel a Heaven's Trail személyében, aminek tökéletes előadásában már Frank is húzott végre egy ízes szólót.

Megmagyarázni nem igazán tudom, de imádom, ahogy tolja a pali és ahogy játszik a hangszerén. Igazi régisulis stílus, ráadásul a szólói is rendesen ki vannak találva, nem csak hányavetien odakarcolt vázlatok. Annak ellenére, holgy tőle kimondottan vártam a szólót, nem kaptunk, csak egy Dave-vel közösen elpöngetett akusztikusat (azért fincsi volt ez is), mert úgy gondolták, hogy inkább közös zenélésre használják a játékidejüket. Annak ellenére, hogy hibátlanul hozták a bulit, így utólag azt kell mondjam, hogy nem ez volt életem Tesla koncertje. Nem tudom mi okból kifolyólag, de a koncert gerincét, ami volt vagy fél óra, lassú, illetve középtempós dalok alkották. Az egyébként fantasztikus nóták simán elmennek egy önálló bulin, de itt valahogy nem ezeket a dalokat kellett volna erőltetni egy egész nap piázgató népnek.

Szomorú volt látnom, hogy voltak emberek, akik Tesla helyett a büfét, vagy Lita nénit választották. De nem én, mert tudtam, hogy a végére csak odarakják majd magukat. Így is lett, a Modern Cowboy pedig odavert rendesen, de, hogy az estéhez méltóak maradjanak, azért még belefért egy lassú, ami azonban a Love Song volt, amit ugye bármikor képes az ember meghallgatni, pláne élőben. Ebbe a csodába, a hölgyek legnagyobb örömére, a már említett barokkosan akusztikus szóló után kezdtek bele és azt kell, hogy mondjam, Jeffnek semmit sem kopott a hangja az évek során, mert igen szépen énekelte el a múlt e gyöngyszemét. Mivel a technika sem tréfálta meg Őket, egy madnem tökéletes Tesla bulival gazdagodtam, ami végül a Sings klasszikusával és egy hatalmas együtténekléssel zárult.

A Teslában még sosem csalódtam, most sem, talán a sok andalgás is csak azért zavart kicsit, mert előttük igencsak odavert Sebastian. Lehet, hogy ha fordított lett volna a sorrend, akkor most egy maximálisan jó buliról írtam volna. De így sem volt rossz, sőt! Soha rosszabbat!   

WHITESNAKE

Lassan már hét éve, hogy nem láttam a Fehér Kígyót, így a legnagyobb hajtóerőt, hogy hét órát vezessek erre a fesztiválra, Ők jelentették, mert nem lehetett errefelé Őket máshol elcsípni. Bezzeg Európában… Meg kell mondjam, hogy én azoknak a táborát gyarapítom, akik azt mondják, hogy a ’Forevermore’ az egyik legjobban sikerült anyag lett az aranyidők óta. Nagyon tetszik az album és ez bizony még egy löket volt ahhoz, hogy élőben is lecsekkoljam Őket. Ekkor már nem volt kisszínpad és a büfé is kiürült már, így ahogy szokták mondani, a csilláron is lógtak már az emberek, pláne úgy, hogy az eső is elkezdett szakadni. A kellőképpen felspanolt közönség kitörő örömmel fogadta a zenészeket, akik egy olyan kaotikus orgiával kezdték a műsort, amit általában a koncert végére szoktak hagyni. Közben megjelentDavid is a színpadon és a mihez tartás végett, rögtön be is tolt két-három sikolyt az éterbe. Az idol bizony még mindig fene jól tartja magát és az öltözetének is megadta a módját. Így kell kinézni egy rocksztárnak!!! Egész nap a kezdéseken lovagoltam, itt se legyen másképp. Ha van ez a szerintem igen jó új lemez, miért a Best Yearszel, ezzel az egyébként gyilkos és aképpen is eltolt nótával kell kezdeni? Az már első blikkre látszott, hogy Davidünknek nem lesz sok baja a hangjával. Az igazi frenetikus hangulatot a Give Me All Your Love és a Love Ain’t No Stranger hozta meg, amely igazi dögös kezdés volt egy láthatóan jó kedvű és jó formában lévő bandától. A mostani felállás két új taggal gyarapodott. Brian Tichy a Foreignerből érkezett, akit volt szerencsém ott is látni. Kiváló dobos és nem véletlenül adják kézről-kézre egymásnak a neves bandák, ennek ellenére mégis az az érzésem, hogy nem a Whitesnake lesz, ahol emberünk gyökeret fog verni; pontos, precíz és bizony látványos is, mégha nem is annyira, mint Zoltán a Slaughterből, de valahogy mégsem illik a képbe. A basszusgitáros – aki egy fehér folt nálam - viszont igen megbízhatóan tette a dolgát, sőt a vokálokba is sűrűn besegített. Ő sem egy egy helyben álló típus, ami szintén dob egy kicsit a produkción. A kisujjból kirázott, gyönyörűen előadottIs This Love után jött el az új lemez bemutatása egy négyes blokkal. A Steal Your Heart Away nóta, amit én kezdésnek raktam volna, húzósan, lendületesen és hibátlanul került terítékre.

Ez a dögös riffel és refrénnek megáldott dal David erőteljes előadásával az est fénypontja lett nálam! Tudom, amatőr lesz, amit írok, de ha David néha nem csak a levegőbe énekelt volna - mert bizony igen sűrűn elkapdosta a mikrofont a szája elől -, hanem közvetlenül bele a mikrofonba, akkor tuti, hogy repedeztek volna a csarnok falai. Voltak még érdekességek Vele kapcsolatban, de azokról csak azért nem írok, mert nem akarom, hogy ronggyá cikizzetek a hozzászólásokban. Maradjunk annyiban, hogy ha ezt a formát hozza Budapesten is, akkor senki nem fog fintorogva hazamenni a buli után. Persze nem maradhatott ki az új lemez címadó dala sem, amivel újfent sikerült kivívniuk az elismerésemet. Az akusztikus gitárral megtámogatott számnál jött ki csak isten igazából David torkából az a hang, amitől már harminc éve kapok libabőrt. A lágy kezdés után keményebb, málházósabb rész következett, ami viszont úgy dörrent meg, ahogy az kell. Mivel már magában a dalban is voltak Dougnak őrületes futamai, nem csodálkoztam, hogy a nóta végére egy gitárszólóba csöppentünk, vagy inkább egy gitárpárbajba, mert a két gitáros egymást felváltva szólózott. Én általában nem vagyok oda az öncélúan hosszú szólókért, de ezt, ahogy ez a két zseni előadta, szó szerint élveztem, bár az nekem is feltűnt, hogy a két gitáros mennyire más stílusban nyomul. Számomra Dougnak a bluesosan feelinges, érzelmeket belepakoló stílusa egy pöttyedt jobban bejött, mint az amúgy fantasztikusan technikás és gyors Kirk Hammet „tanítvány”, Reb Beach játéka. Egyébiránt a gitárszóló parádés volt és nem utolsó sorban, élvezhető! Lehet ezt így is csinálni, kérem! Egy igazi lemezbemutató turnénak így kell kinéznie, mert jött az ötödik szám, a lemezről, a My Evil Ways. Már a kezdésnél – ami ugye egy laza dobfelvezetéssel indult – sejtettem, hogy ebből a végén szóló lesz. A show folyamán itt fordult elő először, hogy egy kis pihi volt a közönség soraiban, ugyanis valszeg sokan nem ismerték ezt a remek kis középtempós nótát.

Reb és Doug még itt is folytatták a párbajt és egy olyan szólót odapakoltak a szám közepére, amire én is csak sikítani tudtam, akárcsak David a színpadon; mondanom sem kell, hogy az övé sokkal jobban sikerült. Ahogy vártam, a dobszóló is megérkezett, ami szintén emészthető volt, bár én a dobverők nélküli kézzel dobolást kihagytam volna, de hát nem én vagyok az ütős a bandában. Tudom, senki nem kiváncsi rá, de azért leírom, hogy nekem bizony baromira hiányzik Tommy onnan hátulról. Ami még a szóló után következett, az bizony egy Whitesnake rajongónak maga volt a mennyország, ugyanis sorba jöttek az olyan megaslégerek, mint a Fool For Your Lovin, Here I Go Again. Hosszú idő után végre újból jó volt hallani ezeket a klasszikusokat, pláne úgy, hogy csúcsformában lévő zenészek prezentálták őket. Amíg a ráadásra vártam, arra a következtetésre jutottam, hogy Sebastian Bach és a Whitesnake miatt bőven megérte bevállalni ezt a hosszú utat.  A ráadásra persze a Still Of The Night maradt, amiben David végleg eloszlatta a fejem fölül azokat a felhőket, amiket az ezen az oldalon olvasott kritikák hoztak elő anno még a pesti buli után. Ezután a koncert után bátran mondhatom, hogy szerintem végre az otthoni rajongók is tapasztalhatják majd, hogy a kígyó marása még mindig hatásos! Jó szórakozást hozzá!

Redneck IMI, Szöcske                  

Fotók: Redneck IMI

Legutóbbi hozzászólások