Alfától ómegáig, avagy öreg rókák a pillanat hevében: Asia - 2011. június 6., A38

írta Mike | 2011.06.13.

Kissrác koromban nyaranta apámékkal autóztunk le a Balatonra, s amikor már meguntuk az Edda- meg a Deep Purple-kazettákat, benyomtuk hát a rádiót; akkoriban is megvoltak az ügyeletes popslágerek (például a Sandra-féle In The Heat Of The Night mindig jólesően simogatta gyermeklelkemet, majd csakhamar kinőttem belőle), de volt egy-két vérbeli autóshimnusz, amelyek a sztrádán robogva bontották ki igazán a zamatukat. Ilyen volt a Hold The Line a Totótól, a Separate Ways a Journey-től vagy a More Than A Feeling a Bostontól. És a Heat Of The Moment az Asiától. Többek közt. Banálisan hangzik, de akkor számomra a szabadságot jelentették ezek a dalok.

 

 

Nem mondom, hogy azóta gyökeresen megváltozott volna a zenei í­zlésem, mert egyik-másik fent emlí­tett korszakos slágert a mai napig bármikor szí­vesen meghallgatom, ám a brit Asia muzsikája mostanra már kissé lassú lett nekem. (Ellenben a Totóval, akik az utóbbi albumaikon mintha megfiatalodtak volna, de az már egy másik történet.) Szinte pontosan három évvel ezelőtt járt hazánkban az Asia, akkor a PeCsa félhomályos termébe hozta el a napfény-í­zű örömzenét, és akkor tudtam, hogy látni szeretném őket, talán utoljára. Azon az estén tulajdonképpen azt kaptam tőlük, amit vártam: egy könnyed, mégis zeneileg elsőrangú produkciót, amely nem üli meg a gyomrot, ám a nosztalgiázás mellett kitűnő muzikális élményt is ad, hála a fölényes (és soha nem fölényeskedő) hangszeres játéknak. És mert bár Steve Howe egy legendás gitárzseni, s mert Carl Palmer mégiscsak egy dobos ikon, az Asia azonban nem más, mint egy igényes szórakoztató brigád, se több, se kevesebb. (No igaz, engem egy húszperces Yes-eposz is szórakoztat a maga módján, esetükben viszont az elmélyülés, a filozofikus sí­k is "jár hozzá", ami az Asia dalairól már nem mondható el.)

A Genesis, Gentle Giant, Yes nevével fémjelzett veretes progresszí­v (szimfonikus) rock főként a hetvenes évek legelejétől a közepéig élte virágkorát, aztán amikor pár esztendőre rá begyűrűzött a mindent elsöprő szintipop és diszkózene, még a rock-dinoszauruszokat is megfertőzte, elég ha csak egynémely olyan eltévelyedésre gondolunk, mint például a '90125' album a Yes-től (Owner Of A Lonely Heart megvan?) vagy a Genesis-életmű mélypontja, az 1981-es 'Abacab'. Az Asia épp e kor szülöttje. Mí­g Howe és Geoff Downes billentyűs a Yesből érkezett, addig John Wetton olyan csapatok nevét öregbí­tette, mint a King Crimson meg a Uriah Heep, Palmer pedig az ELP bandanév harmadik betűjének büszke tulajdonosa. A megalakulásukat követő évben máris piacra dobták bemutatkozó anyagukat 'Asia' cí­mmel, amelynek noha nem sok köze volt az anyabandák elvontabb, komplex és progos világához, olyan rádióbarát dalokkal sikerült teletömniük a debütálást, hogy rögvest az amerikai Billboard 200-as toplista első helyén találták magukat, s ami szinte példátlan, hogy hat szerzemény is slágerlistás lett róla! A már emlegetett Heat Of The Moment is innen került ki, vitán felül az Asia legismertebb száma mind a mai napig. A '83-as 'Alpha' lemezt még ugyanaz a tagság készí­tette, utána azonban szabályos átjáróház lett a bandából, csak néhány név a dí­szes társaságból: többek közt Greg Lake, John Payne, Steve Lukather, sőt még a Megadeth- és Savatage-gitáros Al Pitrelli is pengetett náluk! 1986-ban ugyan szögre akasztották a hangszereiket, de nem sokkal később már ismét aktivizálták az Asiát, amely attól fogva nagyjából négy-ötéves albumkiadási ciklusokban dolgozik, jóllehet az eredeti felállás csak a szétszéledést követő bő húsz évvel jött össze újfent, méghozzá 2007-ben.

A 2008-as PeCsa-beli koncertet megelőzve jelent meg a 'Phoenix', a mostani fellépés előtt - pontosabban tavaly áprilisban - pedig az 'Omega' névre keresztelt korong (ha már volt anno egy 'Alpha' is, ugye); az akkori Első Hallásra rovatunkban nálam szépen elvérzett a lemez, azt í­rtam, hogy "langymeleg, mint a kinnfelejtett kakaó", most azonban újra elővettem, és meghallgattam, hátha... Nos kérem, ha tökösségben nem is veheti fel a versenyt egy Pantera-albummal, ám egy év elteltével már nem tartom annyira járókeretes nyugdí­jas-anyagnak, nem beszélve a nagyszerű hangzásáról - csupán A Sláger hiányzik róla. (2012-ben ismét meghallgatom, ki tudja...?) Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a soft rock nem a bivalybökő riffekről szól, hanem a romantikusan szépelgő melódiákról meg a könnyed, szellős hangzásról - csak hát ezt magam is hajlamos vagyok elfelejteni olykor, és öregurasnak vádolni meg szegény műfajt. Mintha a black metalon kérnénk számon, hogy ugyanmá', a sok sátánozás helyett nem lehetne a cuki delfinekről is énekelni valamicskét? Na ugye.

Kishazánk bizony nincsen felkészülve arra az esetre, ha két nagy múltú zenekar egyazon nap teszi tiszteletét nálunk: í­gy történt ez hatodikán is, amikor a nagyérdemű választhatott a Scorpions búcsúturnéjának pesti állomása és az Asia aktuális fellépése között, ráadásul a közönségben szép számmal lehettek átfedések is, kettészakadni pedig senki sem tud, hacsak nem egy alienről van szó. Ám tudtommal itthon nem él ilyen. Ezért hát az A38-on csupán jóindulatú félháznyi rajongó gyűlt össze, zömével éltes középkorú asszonyok és urak, gondosan betűrt ingben, fésült bajusszal. Aztán a szí­nen az 'Omega' album I Believe-jével a lovak közé is csapott a legendás kvartett. Nem rossz dal ez, de ha már új lemez, nyugodtan kezdhettek volna a nyitószámmal, a Finger On The Trigger-rel is, valahogy arra jobban rááll az ember lába. Az Only Time Will Tell-lel visszaugrottunk az időben laza 30 évet, az egyik kedvenc énekrészem e számban hangzik el, hogyaszongya: "Now, sure as the sun will cross the sky / This lie is over / Lost, like the tears that used to tide me over".

A négy angol úriemberről pedig mi újat lehet még elmondani? Carl Palmerről azt nyilatkozta egy zeneértő barátom, hogy már nem üt úgy, mint régen, s bár vajmi kevés közöm van a doboláshoz, én hibát nem találtam a játékában, pedig direkt figyeltem, zeneértő barátomból csak a rosszmájúság bömbölt-e fel. Még a The Heat Goes On-ba beékelt szólója is tetszett, holott az egyéni dobbűvészkedést két perc után általában unni szoktam. Mondom, velem lehet a baj. Palmer talán 3 percig püfölt, aztán abba is hagyta magánszámát, érjük be ennyivel ezen az este. Steve Howe ahogy öregszik, szörnyszerű fizimiskája úgy válik egyre félelmetesebbé: nem elég, hogy a gitárja lassan több súlyt nyom, mint ő maga, de erre még rá is játszik lehetetlenül csúnya ruhakölteményeivel; legszí­vesebben jól megetetném egy nagyadag töltött káposztával, ha nem ő volna legkedvencebb prog rock zenekarom, a Yes a gitárosa. Egyébként ezúttal nem volt Yes-klasszikus a repertoárban, amit persze sajnáltam, három éve oly jól esett a Roundabout, még Jon Anderson nélkül is. Volt viszont Steve Howe akusztikus szólóblokk ülve, amelyet egypár sörözgető szófosó rendre túlharsogott (sosem fogom megérteni, arra a nyúlfarknyi néhány percre egyesek miért nem bí­rják befogni a szájukat?) Egy í­zben az egyébként mindig szoborszerű higgadtságú Howe-nál is elszakadt a cérna, amikor az első sorokban vakuzgató okostojás kezéből vette ki a gépet, amúgy meg a szokásához hí­ven végig csak maga elé meredve játszott, belemélyedve a muzsikába. Az az ő terepe, nem a kokettálás.

Ha e mostanit összevetem a múltkori Asia-koncerttel, az akkori programjuk számomra valamelyest izgalmasabb volt, mint emez, hiszen ott az egyértelmű slágerek mellett egy King Crimson, egy Emerson, Lake & Palmer és két Yes gyöngyszemet is felvonultattak, amelyek nekem egyaránt kedvesebbek, mint az Asia-szerzemények. Most csupán a "kötelezőt" hozták, kissé kiszámí­thatóvá téve a műsort, főként annak, aki mindkét alkalommal megnézte őket: persze egy Never Again, egy Don't Cry vagy egy Sole Survivor nélkül elképzelhetetlen egy Asia-buli, de sokszor azért vártam, hogy meglepjenek valamivel, mint a PeCsában az emlí­tett feldolgozásokkal és a Buggles Video Killed The Radio Star kabaréjelenetével. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy például az Open Your Eyes és az An Extraordinary Life szárnyaló refrénje nem érintett meg, noha ezt is, azt is hallottam már korábban, a jobboldali falra erősí­tett vásznon futó klipek pedig önmagukban nem tettek hozzá semmit az élményhez, főként ha azt nézzük, hogy egyik-másik szemcsés VHS-minőségben borzolta a kedélyeket. Már az utóbbi két W.A.S.P.-koncerten sem értettem, miért kell a rég lejárt szavatosságú videókat ily módon erőltetni. (Erről meg a nyolcvanas évek közepének "hőskorszaka" ugrott be, amikor családom egyik menő tagja Bécsből hozatott videóján néztük agyonmásolt kazettákon az alámondásos Amerikai nindzsa hatvanhatodik részét a májkeldudikoffal...)

Az este egyik csúcspontja az Open Your Eyes fináléja volt, amely egy hatalmas hard rock jammelésben csúcsosodott ki, Palmer olyan vehemensen pörgetett, mint akinek az élete múlna rajta, no, és hát a búcsúzó Heat Of The Moment közönségénekeltetése is az emlékezetes pillanatok közé tartozott. Nem is tudom, utoljára mikor mentem haza egy koncertről háromnegyed tí­zkor, de most í­gy történt, fura is volt, nem mondom. Az Asia tulajdonképpen jelesre vizsgázott, úgy, hogy nekik aztán már rég semmit sem kell bizonyí­taniuk: legfeljebb egy-egy ilyen fellépéssel újra meg újra megerősí­thetik azt az örök igazságot, miszerint öreg rocker nem vén rocker. A napfényes autóshimnuszokra pedig mindig szükség lesz, amí­g világ a világ, s amí­g a nyár egy kicsit is elhozza a szabadság í­zét...

Számlista: I Believe Only Time Will Tell Holy War Never Again Through My Veins Steve Howe akusztikus szóló Don't Cry (Wetton & Downes) The Smile Has Left Your Eyes Open Your Eyes Wildest Dreams Time Again An Extraordinary Life End Of The World The Heat Goes On Dobszóló (Carl Palmer) Sole Survivor --------- Heat Of The Moment Mike Fotók: Molek Csaba Köszönet a Livesoundnak!

Legutóbbi hozzászólások