Paul Di'Anno: The Living Dead

írta garael | 2006.07.08.

Megjelenés: 2006

 

 

Kiadó: ZAIN RECORDS - BIG M.F. Records

Weblap: www.pauldianno.com.

Stílus: heavy metal

Származás: Anglia

 

Zenészek
Paul Di'Anno - ének (ex-Battlezone, ex-Killers (UK), ex-Gogmagog (UK), ex-Iron Maiden) Lea Hart - gitár (Paul Di´ Anno & Dennis Stratton) Tim Carter - basszus (Paul Di´ Anno & Dennis Stratton) Nigel Glockler - dob (Saxon, Winter's Reign, The Bernie TormíŤ Band) Jem Davis - billentyű
Dalcímek
01. The Living Dead 02. Mad Man In The Attic 03. War Machine 04. Brothers Of The Tomb 05. P.O.V. 2005 06. Nomad 07. S.A.T.A.N. 08. Cold World 09. Do Or Die 10. Dog Dead 11. Symphony Of Destruction 12. Wrathchild (Live) 13. Phantom Of The Opera (Live)
Értékelés

Élőhalott. Találó cí­m egy olyan énekestől, ki több, mint 20 éve valamikori sikereiből él, zombiként botladozva a metal zene közegében, észre nem véve annak változásait, és pusztán húsától fosztott csontváz egy régen elfelejtett szekrényben, melyet nem nagyon akar kinyitni senki. Paul Di Anno engem arra az amatőr bokszolóra emlékeztet, aki még pályája kezdetén megverte Muhammad Ali-t, majd egész életén keresztül ez a tény állt cselekedeteinek központjában: az emberek pedig ujjal mutogattak rá . Látod, ő az, aki megverte Alit , miközben azonban gúnyosan mosolyognak , és örömmel hasonlí­tgatták saját életüket az ökölví­vó kisiklott pályafutásához. Sokan szeretik a Maiden első két lemezét, ám azóta több olyan dolog is történt, ami kissé más megvilágí­tásba helyezi a dolgokat, többek között egy fantasztikusan sikeres progresszí­vebb korszak egy csodálatos hangú énekessel, 25 év eltelte, miközben Paul Di'Anno hangja lassan az albioni ködbe szökött. (Erről meggyőződhettünk budapesti koncertjén, és a lemez olyan fals herecsavargatott magasai hallatán, melyek például a Brothers Of The Tombban kényszerí­tik az embert falat kaparni.) Persze nem ez volt az első eset a metal történelemben, hogy egy énekes kivált, vagy ki kellett válnia bandájából, ám mí­g mondjuk Blaze, illetve Ripper megpróbáltak valami újat létrehozni, illetve a továbblépni a kedvenc úton, addig Paul továbbra is a régi sikerek árnyékában él, láthatatlan lánccal odabéklyózva Eddie koporsójához, ahhoz a szörnyéhez, aki szorosan zár le kezével egy palackot, melyben ott lapul egy kreativitás és tehetség nevű szellem. Az új album koncepciójában is eleve bukott dolog: Paul korábbi, 2000-es lemeze dalait vette fel újra, melyhez hozzácsapott két IM őskövületet, és egy Megadeth feldolgozást. Sajna a megszólalás nem tükrözi, hogy eltelt hat év, a hangzás olyan tompa, és reszelős, mintha egy ódon pincében készí­tették volna, befogott füllel. A Symphony of destructionból a komor, tempós dögöt ölték ki, Paul Di' Anno pedig a részeg ember dajdajozásával énekel világbajnok fals hangokat- hangját hallván Mustaine egy igazi hangszálakrobatának tűnik. A régi-új dalok mentesek minden izgalomtól, a rekedtes , monoton keménykedés sajna nem a punkos pimaszságot, hanem az ötlethiányt juttatja eszünkbe, s az olyan dalszövegekkel nem tudok azonosulni, mint amilyet a S.A.T.A.N cí­mű förmedvényben prezentál az énekes, némiképp megkérdőjelezve saját maga épelméjűségét is. A dalokban összedobott riffeket már ezerszer lejátszották, dallamokról meg nem nagyon beszélhetünk, az olyan motherfuckerező szövegdara, mint amit a Do OR Die-ban összehord az énekes, kritikán aluli, és a Nomad primití­v, kiabálós refrénje is unalomba fullasztja a hét percen felüli számot.

Pontszám: 4

Legutóbbi hozzászólások