Divinefire: Eye of the Storm
írta garael | 2011.05.05.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Könnyű dolga van a keresztény metal bandáknak, mert hát „ha Isten velünk, ki ellenünk?”. Hát ki lenne, mondhatná az a pár ezer elmeroggyant, a blaszfémiát szó szerint értelmező sátánista black/death metal hívő ( nem a zenei stílusra, hanem a mögötte nyomorgó ideológiai háttérre vonatkoztatva), akik az ördög hangos tapsa mellett csinálnak hülyét magukból – hiába, a rossz parodistán is nevet az ember, csak hát nem a poénokon, ugye…. Igen ám, de mi van akkor, ha a kereszt vitézei egy furfangos manőverrel az ellen mögé kerülve, annak anyagi bázisát adó hátországra mérnek csapást? Mi lenne, természetesen győz a jóság, a vörös patás meg eheti a kefét, amit a black metalos emberfiák szőrzetéből kötött.
Itt van hát a Divinefire nevű csapat, akik egy huszáros rohammal a progresszívebb, szimfonikus Sonata Arcticat küldték el a pokolba: a neoklasszikus alapon nyugvó, skandináv dallamos metalt a göteborgi durvább közegbe helyezve, néha egy kis blackes sikát is hozzáadva teremtettek egy amolyan pátoszos, dallamos, de a morcibb alapokat sem nélkülöző imavilágot. Mivel jelen recenzió tárgya már sokadik albuma a csapatnak, nem vázolnám fel a történetüket, melyben a Narniatól elkezdve vendégénekesek sora bőgi el megkövetelt pátosszal az aktuális dallamokat: az alapfelállás azonban most annyiban változott, hogy ezúttal két tisztahangú vokalista is erősíti egymást a szeretet megosztásának jegyében. A dublírozott szereppel aztán tudnak is élni, főleg úgy, ha egy harmadik partnert is bevesznek a buliba, aki jó göteborgi szokáshoz híven reklámozza a scream technikát.
A csapat lelke, a finn Jani StefanoviÄ – aki az említett hörrentésekért is felelős – ezúttal sem fukarkodott a meghívókkal, itt bizony ismét impozáns csapat gyűlt össze, elég csak Thomas Vikströmöt, vagy Blackmore - nét említenem, akik a szokásos színvonalon nyújtanak segítséget a hangzás dúsításához, és a sokszínűséghez. S ha már Vikström, akkor örömmel fedeztem fel a közreműködők sorában azt a Tomy Vitalyt is, aki éppen az említett úriemberrel alkotta meg a (metal) újkori Helloween himnuszt, lásd korábbi kritikámat. Érdekes egyébként, hogy Candice Night neve nincsen feltüntetve a listán, pedig ha a folkosan induló To Love and Forgive-ben nem ő énekel, akkor Blackmore mester valószínűleg klónozhatta kedvesét, aki a háttérben maradva próbál a lebukástól megmenekülni: még szerencse, hogy résen vagyunk, mert az ördög nem alszik!
Nem tudom, hogy ilyen kapcsolati háttérrel, mint ami a mi Janinknak van, hogy nem lehetett legalább egy session ütőst szerződtetni, aki rendesen feldobolta volna az albumot, hiszen a dobgép nem csak azért nem illik a képbe, mert utáljuk, hanem mert a dús szimfonikus háttér koncepciójába egyszerűen nem illik bele a zizegős, gépi csattogás (ugyan Andreas Johansson fel van tüntetve, mint alkalmi tag, de gyanítom, hogy a svéd helyett leginkább csak japán kollegája ütögeti a biteket.)
A lemez egyértelmű csúcspontja egyébként a jellegzetes című Never Surrender nóta, ami önmagában a lemez eszenciája, és remekül közvetíti azt a magával ragadó – másoknak kissé geil – himnikusságot, ami a keresztény zenéknek – főleg a Gospelnek – a sajátja, a remekül felépített kettős refrént hallva az ember önkéntelenül is az ég felé emeli a fejét, nesze neked grunge cipőbámulás, amelyről így bebizonyíttatott, hogy a pokolból való (legalábbis a true rockerek szerint).
Legutóbbi hozzászólások