Kingdom Come: Rendered Waters

írta TShaw | 2011.04.13.

Megjelenés: 2011

Kiadó: SPV

Weblap: http://www.myspace.com/lennywolf

Stílus: hard rock

Származás: USA/GER

Dalcímek

Értékelés

Furcsa egy ügy ez a Kingdom Come… A német/amerikai gyökerekkel bíró zenekar a hard rock történelem egyik méltatlanul elfeledett hajbandája, amely a nyolcvanas évek végén a magyar belvizet megszégyenítő módon tört fel a színtér felsőbb tízezrébe. Első lemezük megjelenése után egyből a Dokken, a Scorpions és a Van Halen nyitóbandájává avanzsáltak, majd 1989-es második albumukkal újra bepréselték magukat a történelemkönyvekbe, ámbár ezúttal nem a sikerükkel. Az ’In Your Face’ címre keresztelt (ma már klasszikus) lemezt a mai napig is úgy tartják számon, mint egy nyolcvanas évekbeli Led Zeppelin albumot. A hasonlóság már-már annyira arcpirító, hogy annakidején még Jimmy Page sem bírta megállni, hogy reagáljon a banda zenéjében hallható elcsent Zep témákra. Furcsa mód azonban a csapat története ebben az évben fordulatot is vett. A klasszikusnak tekinthető felállás, melyben játszott például James Kottak is, ekkor szétszéledt, és bár a helyettesek között egy időre még Blues Saraceno is felbukkant (tetszik tudni, egy méltatlanul elfeledett, zseniális gitáros, aki később a Poisont is megpróbálta visszavinni a csúcsra), végső soron az 1993 utáni időszakban valahogy elkopott a zenekar neve. Az immáron egyszemélyes projektként működő bandát Lenny Wolf nem tudta elvinni a hátán, főleg nem a kegyetlen kilencvenes években, így nekem is be kell vallanom őszintén: fogalmam sincs, mit csinált a Kingdom Come az elmúlt tizenöt évben.

No, jó, 2009-ben azért még felvettem egyszer a fonalat. Akkor Adamwarlock kolléga írt az aktuális lemezükről, és egyáltalán nem volt elragadtatva, legalábbis a négy és fél pont sem az új, sem a régi pontozási rendszerben nem tekinthető pozitívnak. Ennek ellenére én bíztam a névben, hiába, egy ennyire jól bejáratott zenekar akkor is felhívja az ember figyelmét, ha már évtizedes távolságokból szemléljük a klasszikusaikat. Viszont a lemez sokadik meghallgatása után úgy vélem, meg kellett volna maradnom a nosztalgiánál. Tetszik, nem tetszik, a Kingdom Come még a régi nóták előkaparásával sem tudja eladni magát.

Hogy miért? Leginkább azért, mert a nyolcvanas évek végi hard rock slágereket gyakorlatilag modernkedő, grunge ízű, nyers és faragatlan hangzásra ültették rá, ami (ismervén a két első lemez hangzását) teljes mértékben érthetetlen lépés volt. Az új megszólalás lapos és unalmas, erőteljes ugyan, de hiányoznak belőle az emlékezetes momentumok. Az egyetlen jobban sikerült darab talán a The Wind átirata, ami egyedül képviseli az ’In Your Face’ slágerparádéját, de a többi dal olyan hamar kiszalad az ember fejéből, amilyen gyorsan elszáguldott mellettünk a korong tartalma. Pedig Lenny Wolf erőlködik tisztességesen, még a Led Zeppelin kopírozása is teljes lendülettel folyik tovább, igaz, most a riffek helyett Robert Plant vokális improvizációi dominálnak. Ilyesmivel próbálkozik például a Should I című dalban, ami a monoton dallamával nem annyira transzba, mint inkább unalomba ejtő lett, de a Pushing Hardban is pofátlanul megy a túljátszás.

Ami az új dalokat illeti, természetesen nincs bennük az égvilágon semmi attraktív, teljes mértékben beleszürkülnek a zenei világba… De annyi pozitívum azért van a korongban, hogy egy alapvetően erőteljes, a maga nyers módján valamennyire feelinges dalcsokrot tartalmaz, ami ideig-óráig elszórakoztathat bennünket. Különösen a Can’t Deny és a The Wind című dalok sikerültek jól, ám a többi nóta nagyon hamar belefullad az unalomba. Elég korán a klasszikus első három lemez után fogunk nyúlni.

Pontszám: 5