Thunderbolt: Love&Destruction
írta garael | 2006.06.25.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A norvég Thunderbolt igencsak megdobogtatta 2003-ban a true heavy metal hívők fém szívét a különösen újat felmutatni nem tudó, ám a régi értékeket hűen interpretáló debütalbumával, melyen a korrektül teljesítő zenészek mellett egy igazi szupertehetség is elkezdte szárnyait bontogani, mégpedig a Geogff Tate és Bruce Dickinson legjobb pillanatait idéző énekes. Tony Johannessen úgy tudta a dallamokat heavy metal csataindulókká varázsolni, hogy felötölhetett a hallgatókban, miszerint ez a zenei Merlin Excalibur helyett valószínűleg hangszálaiban hordozta a mágiát, mellyel létrehozhatta a Thunderbolt univerzumot. Nem hiába vártam tehát az új lemezüket, melyről egy dalt a MySpace oldalon már hetekkel ezelőtt is hallani lehetett, olyan ízelítőt kapva, mely tömény eszenciáját adta az egész albumnak. Nos, a norvég fiúk most sem találták fel a spanyolviaszt, zenéjükben pontosan fel lehet fedezni a példaképeket, ám a hatások konyhájának üstjében igencsak jól eltalálták az arányokat ahhoz, hogy finom eledel kerüljön a tányérokba. Legfőképpen talán a progresszívebb Iron Maiden juthat a hallgató eszébe, mikor felcsendülnek a kezdő, Heavy Metal Thunder dallamai, némi Stormwitch hatással, lassabb téma kibontással, megfontolt középtempókkal és csúcs énekesi teljesítménnyel. Igazi retro illat lengi be a dalokat, kellemes hangszeres szólókkal, kitartott sorvégekkel, hősies zenei pózokkal, ám valami miatt mégsem annyira "pallósszagú" az eredmény, köszönhető annak az elmélyültebb, filozofálgatósabb, komorabb hangvételnek, melyről nekem a Candlemass heavy-sebb pillanatai jutnak eszembe (ha tehát öltözékbe metaforáljuk a felcsendülő zenei stílust, akkor a páncélra nyugodtan odagondolhatunk egy csuhát is). Különösen erős a heavy-doom hangulat a Hi-Fidelity Heartbreakben, ebben a lassan induló, majd zakatolásba forduló epikus dalban, illetve már a címében is komor hangulatot hordozó, igazi hangszálakrobatikával megáldott It's a hard life-ban. A dalok persze refrénközpontúak, ám kell egy-két meghallgatás ahhoz, hogy igazán a fülbe ragadjanak, köszönhetően a néha kissé nehézkes - vagy megfontolt téma felvezetésnek, illetve gyakori témaváltásnak, utána azonban Thunderbolt csatagépként keringenek az ember fejében. A tempó, mint írtam, nem nagyon mozdul ki a középtartományból, és még a Call Out To The Lions is csak gőzmozdonyként pöfögi ki szűzbe (Maidenbe) ágyazott riffeit. Ami persze nem változott, az az énekesi teljesítmény: tudom, sokan nem szeretik a Dickinson iskola áriázós énekesi stílusát, ám szerintem ehhez a fajta zenéhez bizony ez illik, s talán ettől lesz a gyakran paneleket állító dallamvilág változatos. (Amit Tony a lemezzáró, szimpatikus című Sin, Sex& Spandex-ben művel, azért doktori cím járna az opera-metal egyetemen).
Legutóbbi hozzászólások