Szamuráj metal: Orochi, Crazy Mama - 2011.04.01.

Az első japán koncertemen (Guild) azon gondolkodtam, vajon miért tetszett annyira a buli? A másodikon azon elmélkedtem, hogy mi az, ami fiatalok garmadát vonzza ezekre az előadásokra? Aztán a harmadik koncerten már azzal a kérdéssel kellett szembenéznem, miért jöttem el újra egy J-Rock estére, vagyis mi az, ami vonz ezekhez a zenekarokhoz. Az első kettőre már megvolt a teóriám, ám a harmadik megfejtése csak péntek este jutott el szürkeállományom arra kíváncsi részéhez, de az olvasónak a választ csak a cikk végén adom meg…

…Április elsején, amikor a világ nagyobb része a bolondokat ünnepli sok tréfával, beugratással, gyermekeimmel „komolyabb” szórakozást választottunk, bár korántsem úgy érkeztem a Crazy falai közé, mint aki teljesen fel van készülve arra, amit aznap este lát. Az előadás elején rögtön két meglepetés ért. Az egyik a nézőszám volt! Sajnos meglehetősen gyér volt az érdeklődés az Orochi első budapesti fellépésére, pedig ez nem megszokott a hasonló stílusú bandák esetében. Ennek két oka lehet. Az egyik a mostanában megsűrűsödött J-Rock koncertek száma, ami bizony érzékenyen érinti a tinédzserkorú gyermekek és főleg szüleik pénztárcáját. Pár héttel ezelőtt a Girugamesh szórakoztatta a nagyérdeműt, néhány nap múlva pedig a Miyavi fog fellépni hazánkban, ami azt figyelembe véve, hogy megérkezett a tavasz - amikor amúgy is több a kiadás egy családban -, nem túl szerencsés időpont. A másik ok ennél sokkal kézenfekvőbb, a reklám hiánya, amit a szervezők számlájára kell írjak. Egyrészt azért, mert az Orochi, még ha talán nem is akkora név, mint pályatársai (igaz, ezt sok ezer kilométer távolságból nem tudom eldönteni), semmivel nem marad el azok mögött, másodsorban pedig azért, mert azzal, hogy egy klubban olyan koncert van, amit történetesen a hely hirdet, még nem lesz megoldott a népszerűsítés. A J-Rock koncertek közönsége pedig nem annyira tapasztalt és széles látókörű a témában, mint a rendszeresen koncertre járok nagy többsége. Egy szó, mint száz, remélhetőleg a Crazy Mama és a Kako Music is tanult ebből, mert ez a koncert sokkal, de sokkal többre lett volna érdemes. Hozzáteszem, ennek ellenére a koncert után találkoztunk olyan fiatalokkal, akik 320, vagy 250 kilométert utaztak ezért az élményért. A másik meglepetés a koncert kezdése volt számomra.

Megérkezésünk után elfoglaltunk egy asztalt az erkélyen, ahová az előadást várva letelepedtünk. Nem sokkal később az intro hangjaira bevonultak a zenészek, majd a mellettünk lévő asztalnál megjelent az énekes egy fuvolával, hogy az abból kicsalogatott gyönyörű japán dallamokkal kezdetét vegye a show. Mit mondjak, igen teátrális nyitány volt. 

Pont olyan, mint az előadás további része. Az ősi japán ruhákba öltözött, de a glam rock minden sminkjével felfegyverkezett szamurájok már a kinézetükkel megvettek, mert én, amikor még nem jártam hasonló előadásokra, valahogy így képzeltem el egy J-Rock show-t. Ezt sem a Guild, sem a Girugamesh nem vállalta magára, sőt például az utóbbi esetében a zenészek inkább néztek ki a tengerentúlra emigrált rockereknek, mint japán kultúrát hordozó művészeknek. A következő döbbenet a zenéjük volt. Előzetesen természetesen megnéztem egy-két videót a Youtube-on és meghallgattam néhány felvételt az oldalukon, de azt kell mondjam, az Orochi igencsak becsapott. Laza, dallamos rockzenére számítottam, ehelyett olyan metalt kaptam az arcomba, ami javára válna néhány, magát thrash bandának mondó csapatnak is.

Kegyetlen gitártémák, feszes dob és bőgő, valamint olyan nyers hangzás, amivel a szó szoros értelmében letépték a fejünket. Az Orochi egyébként 2004 óta létezik, amikor az eredetileg Ausztráliában élt énekes, Lord Ushi-Waka úgy döntött, Japánba költözik. Azóta számtalan sikert értek el hazájukban és a frontember lévén a kenguruk földjén, de ez az első európai turnéjuk, ahol a zenekar elmondása szerint nagyon jó a fogadtatásuk.

Nos, a nézőszámtól eltekintve a fogadtatással itt sem volt probléma, amit meg is háláltak egy közel két órás koncerttel. A repertoárban többször előkerült a már említett fuvola, ami nem tévesztendő össze az általunk ismert hangszerrel, inkább egy japán népi hangszer lehetett, amit egyébként ugyanúgy kell kezelni, mint nagyzenekari társát. Lord Ushi-Waka nagyon érdekes dallamokat csalt ki a fúvósból, sőt mondhatom, jobban használta azt, mint hangszálait, mert az énekléssel bizony vannak problémái főhősünknek.

Nem mondom, hogy rossz énekes, de azt sem, hogy jó. Rengeteg hamis hangot kellett elszenvednünk, amit teátrális színpadi előadásával és végtelenül szimpatikus viselkedésével tudott csak ellensúlyozni. Merthogy volt itt a színpadon a gonosszal, fegyverével megküzdő hős, misztikummal átitatott tánc, de még egy kis (vagy talán kicsit hosszabb) japán nyelvlecke is. A többi muzsikusnak azonban semmit hasonlót nem kellett tenni azért, hogy csak simán, a játékuk alapján igazi profiknak nevezzem Őket. Ettől függetlenül azonban, időnként Ők is kivették részüket a frontember színházi előadásából.

Az egy az egyben lánynak kinéző Yuki-mura csodálatos ízes szólói és kőkemény riffjei meghatározóak voltak az este folyamán, de ugyanez mondható el a ritmusszekcióról is, melyről elsőre azt hittem, magát Marilyn Mansont győzték meg a dobosi poszt betöltésére.

A hivatalos program után, ahogy az a Girugamesh koncerten is megtörtént, hosszú-hosszú perceket kellett várnunk a visszajövetelre. Úgy látszik, ez egy japán szokás lehet, de én nem tartom egy jó húzásnak, mert nagyon megtöri a lendületet és a közönség lelkesedését is.

Persze a lelkesedés hanyatlása csak addig tartott, amíg egy igen ízes gitárszóló alatt egyenként vissza nem jöttek a zenészek, ám a színpadra érkező Yuki-mura kezében nem volt hangszer. Mint kiderült, a csodálatos dallamokat Lord Ushi-Waka csalta elő az öreg Les Paulból. Itt újra meggyőződtem arról, hogy ennek a fiatalembernek nem a mikrofon mögött kéne állnia és, hogy az éneklés helyett más elfoglaltságot is választhatna az önkifejezés széles palettáján, az biztos.

Gitározik, fuvolázik és a vokáloknál talán kamatoztathatná a hangját is. Ha az Orochi találna egy jó hangú és pontos énekest magának, szinte tökéletes produkcióval állhatnának ki.

Ettől függetlenül egyáltalán nem bántam, hogy péntek este ismét egy japán banda koncertjét választottam, sőt még választ is kaptam a cikk elején feltett harmadik kérdésemre. Miért van az, hogy újra és újra elmegyek ezekre az előadásokra? Az Orochi koncertje után rögtön jött is a válasz. Azért, mert ezek a srácok egyáltalán nem akarnak utánozni senkit. Mind zeneileg, mind előadásmódjukban teljesen egyedi, amit csinálnak. Meg kell mondjam, nekem már nagyon elegem van a millió klón bandából, amivel elárasztják hazánk és a világ koncerttermeit, illetve a lejátszómat hónapról, hónapra. Ezek a japán bandák teljesen egyedi dolgot csinálnak, amit sokkal jobban élvezek, mint egy 25. xy-t utánzó, magukat csillogóra fényező metal zenekart.

Íme a szetlista, akinek mond valamit.:)

Szakáts Tibor

Fotók: Szakáts Tibor

Köszönet a Kako Musicnak és a Crazy Mama Music Pubnak!