Józsi bácsi és zenekara: Bon Jovi - RBC Center, Raleigh, NC.

írta Hard Rock Magazin | 2011.03.27.

Lassan három éve, hogy utoljára láttam a fiúkat, ami még a countrys lemez idején volt egy nashville-i koncert alkalmával, ahol igen jól éreztem magam. Talán ezért is volt, hogy abban reménykedtem, az új lemez kapcsán újból átélhetem majd ezt a felejthetetlen élményt. Az Egyesült Államokban töltött évek alatt volt időm hozzászokni, hogy mindig a vásárló az első, akinek bizony minden körülmények között igyekeznek a kedvében járni. Így történhetett meg velem az, hogy a…

 

 

…ticketmaster egy e-mailt küldött nekem, melyben arra figyelmeztetett, hogy ne felejtsem el a bulit és olyan hasznos infókkal látott el, mint mikor nyit a parkoló, illetve a csarnok, hogy a profi kamerán kívül bármit be lehet vinni a koncert helyszínére és hogy már nincs lehetőségem a csarnok éttermében elkölteni a vacsorámat, mert minden hely foglalt aznap estére. Meg kell mondjam, közép-európai ember lévén még mindig rá tudok csodálkozni az ilyen és hasonló dolgokra… Raleigh városa olyan gyönyörű idővel fogadott, hogy mielőtt az RBC Center felé vettem volna az irányt, egy kis városnézést iktattam a napi programomba. Mikor végül a csarnokhoz értem, a szokásos detektoros ellenőrzésen túljutva, rögtön szemügyre vettem a pólós standot, de mintha megéreztem volna valamit, úgy döntöttem, inkább majd a buli után veszem meg a szokásos emlékeket.

Bár ekkor már egy igen nagy létszámú bluegrass banda szórakoztatta a közönséget, én mégis a hot dogos standot vettem célba. Később, miután elfoglaltam a helyemet, vettem észre, hogy maradt a puritán színpadkép, ami a szervezőknek arra adott lehetőséget, hogy a színpad mögé is adhassanak el jegyeket. Szükség is volt erre, hiszen ezen a földrészen mindig garantált a teltház egy Bon Jovi koncertre, még akkor is, ha az utóbbi időben kissé gyengébbre sikeredtek a banda lemezei. A jegyen feltüntetett időpontban pontosan elkezdődött a show és az említett egyszerű színpad elé lekúszott a magasból egy kivetítő, amin… Tudjátok mit? Nem mesélek, inkább nézzétek meg ti, a saját szemeitekkel, hogyan is kezdődik egy Jovi koncert mostanában! Íme:

 

Bár a látvány és a hangulat kellőképpen jó volt a nyitányhoz, ennél a számnál jobb kezdést is találhattak volna, példának okáért a másodikként elhangzó You Give Love A Bad Name dalt, ami a maga intenzitásával jobban odarobbanhatott volna kezdő nótaként. Érdekes módon voltak a számban kisebb technikai hibák és Józsi el-elcsukló hangja se volt még ott a toppon, szerencsére azonban rövidesen magára talált és maradt is azon a színvonalon a buli végéig. Egy laza kis köszöntés a publikumnak és már tolták is tovább a srácok egy lendületes hármas blokkal, amiben az előző lemez sokat vitatott címadó dala, a Lost Highway is helyet kapott. Itt az elején még vitt a jókedv és a lendület, de már ekkor éreztem, hogy valami nem okés, azonban hiába bugyogott ez az érzés bennem, Bon Jovi rajongóként igyekeztem tudatosan elnyomni magamban a negatívumokat. Persze ebben azért a banda is segített, mert egy olyan klasszikust (Runaway) játszottak el, amit bizony igen rég hallottam élőben. De hiába a segítség és a kultikus szám varázsa, szép lassan mégis kibuggyant belőlem az, ami az eltelt fél órában zavart.

Ennél az ősrégi slágernél jöttem rá ugyanis arra, hogy ezt az együttest nem együttesnek, hanem Józsi bácsi és zenekarának kellene nevezni. Ezen az estén a banda már nem az a banda volt, akiket három éve láttam Nashville-ben. Az amúgy is roppant egyszerű színpadképet még tovább sikerült butítani azzal, hogy a két session zenészt hátrarakták egy kis emelvényre, végleg homályba taszítva őket ezzel, amihez még csak hozzájött Richie-nek az igen enervált, egy helyben totyogó teljesítménye. Szóval most, a hatodik Bon Jovi koncertemen, ezzel kellett szembesülnöm azok után, hogy eddig a banda olyan hatalmas bulijain volt szerencsém részt venni, melyeken a zenészek lelkesen, szó szerint együttest alkotva toltak és amely koncerteken egyszer sem éreztem ilyen furcsaságokat. Még a milliószor sárba taposott countrys lemez turnéja is ütősebb és mozgalmasabb volt. De az ember mindig remél, úgyhogy én is vártam, hátha beindulnak és zúznak valami olyan régebbi atomslágert, amitől hamar feledésbe merül ez a pár negatív érzés. Sajnos azonban ez az érzés nem jött meg ezen az estén… De hogy is jött volna meg, amikor Józsi bá a jukebox nótájával hozakodott elő, amit valami égetnivalóan rosszul adott elő a másodgitárossal. Csak tudnám, mi szükség van egy Pretty Womenre, amikor egy Bed Of Roses nem tud terítékre kerülni. Oké, oké! Ezt még benyeltem, de azt már nem, hogy a Lay Your Hands On Me opuszból egy vasárnapi baptista templomi nótát csináltak. Ráadásul ezt Richie énekelte, aki – maradjunk annyiban – nem volt formában, dacára annak, hogy kiváló énekesi adottságokkal bír. Nincs jobb szó rá, ezt a nótát KIHERÉLTÉK!!! Tudom, hogy uncsi lehet éveken keresztül ugyanazt játszani és néha tényleg nem árt a változatosság, ami egyébként sokszor be is jött már nekik, de azt hiszem itt sikerült rendesen mellétenyerelni. Ha már szóba hoztam a változatosságot, akkor illik megemlítenem azt is, hogy a vezérszerepet kidomborítva, két számban maga Józsi bá nyomta el a szólót egy mutatós piros Gibsonon. Bár ez igen dicséretes teljesítmény, ráadásul még jó is volt, kérdem én, minek, amikor ott van Mr. Sambora, aki nem éppen egy fakezű gityós. Mindezek után sikerült az amúgy is kétkedő hangulatomat még lejjebb tolni a most már kihagyhatatlannak nevezhető akusztikus blokkal.

Az est folyamán először együttesként működő zenészek előrejöttek a színpadon, szabályosan bele a publikum ölébe és ki gitárral, ki tangóharmonikával lohasztotta tovább a borongós kedvemet. Azt ugyan nem mondanám, hogy Dózsa György kínjait kellett kiállnom, de azért az a szégyen megesett velem, hogy szépen leültem egy Bon Jovi koncerten.  A Someday I’ll Be Saturday Night nótára hárult az a feladat, hogy több-kevesebb sikerrel feltámasszon hamvaimból; erősen reménykedtem benne, hogy a koncert végére úgy odacsördítenek majd a fiúk, hogy olyan parádés jó kedvem lesz, hogy minden rosszat elfeledek, de sajnos ez ezúttal sem következett be. Elmaradt az ütős vég, helyette a Who Says You Can’t Go Home és a No Apologies következett, ami egy új nóta a nemrég megjelent válogatásalbumról. Egyébként ez az új dal tökéletesen bemutatja azt, ahogy a Józsi bá és zenekara az est folyamán zenélt. Ha a kedves olvasó belehallgat valahol ebbe a nótába, akkor rájön, hogy bár nem gáz, valahogy mégis punnyadt kicsit. Na, ez az este is ilyen volt számomra, mert végig az volt az érzésem, hogy mindenből visszavettek egy kicsit, sőt nem is kicsit; eltűnt a dög, a régi számoknál még kicsit a rock is és egy csendesebb, túl szerény, enyhén intellektuel feeling lebegte be az estét. Az meg talán végképp a kákán is a csomó keresése részemről, hogy Józsi bá le sem izzadt a koncert végére úgy, ahogy szokott.

A buli egyik legjobb pillanata egyébként a Have Nice Day volt, amelynél egy kis élet, egy kis rock és egy kis parázs is izzott a fiúkban a színpadon. A Keep The Faith is hozott vissza még valamit az elveszett hangulatomból, pláne úgy, hogy egy kicsit elnyújtva és némi lelkesedéssel sikerült a régmúlt egyik gyöngyszemét prezentálni. Mielőtt azonban a kedves olvasóval is megosztanám a ráadás egyik jobb pillanatát, szeretném leszögezni a történeti hűség kedvéért, hogy a rajongók - akik 70 %-ban 30-45 év közötti „milf”ek voltak – elképesztő jó hangulatot teremtettek a csarnokban. Józsi bá egyetlen kapavágására ezer sikoly szabadult el a torkokból, amit Józsink elégedett mosollyal nyugtázott, hogy azért még mindig Ő a legjobb kakas a tyúkoknál. Amúgy a banda tökéletesen szólalt meg, a millió variációra bomló, állandóan mozgó, éles ledek kifogástalan látványt biztosítottak, Tico Torres pedig, aki számomra az est legjobbja volt, elhitette velem, hogy élvezi, amit csinál és Ő volt az egyedüli, aki prezentálta az oly hiányolt rock feelinget a buli egész ideje alatt! A koncert legvégére maradt a Livin’ On A Prayer, amit most a kedves olvasókkal is megosztok:

 

Összegzésképpen csak annyit jegyeznék meg, hogy ez a fátyolos teljesítmény nem igazán tudta feledtetni velem régmúlt koncertjeik hatalmas feelingjét és ha egy darabig nem is megyek Józsi bá koncertre, továbbra is maradok hű rajongójuk. Reménykedem benne, hogy a nyári stadion turnékra a régi, jól bevált zenekar fog színpadra lépni és az európai rajongók jobb emlékekkel fognak hazatérni, mint én.

Redneck IMI, Szöcske

Fotók és videók: Redneck IMI

Utóirat: A teljesség kedvéért azt még szeretném megosztani az olvasókkal, hogy egy nagyon kedves barátnőm pár nappal később ugyanezt a show-t látta a Madison Square Gardenben és nagyon tetszett neki az ott is teltházasra sikeredett buli. A nálam ezerszer kritikusabb hölgy mintha egy teljesen más koncertről mesélt volna nekem. Bár Richie-t Ő sem dicsérte és valamit Ő is hebegett fátyolosan arról, hogy bizony ez már nem az a Bon Jovi, összességében mégis nagyon meg volt elégedve a látottakkal és a hallottakkal. Így az is lehet, hogy csak én fogtam ki egy rossz napot Tőlük. Még valami, ami a dicséret számlájára írható, ezért véletlenül sem szeretném, ha kimaradna a beszámolóból. Az valami parádés, ahogy összeválogatják a setlistet, ugyanis eddig egy olyan buli sem volt, ahol ugyanazt játszották volna, ami igen szimpatikus számomra annak ellenére, hogy a napokban az HBO csatornán vetített ’Lost Highway Tour’ dokumentumfilmjéből világosan kiderült, abban, hogy mit játszanak este nincs demokrácia, hanem Józsi bá dönt egymaga.

Blood on Blood
You Give Love a Bad Name
Born to Be My Baby
We Weren't Born to Follow
Lost Highway
Whole Lot Of Leavin'
It's My Life
Runaway
The More Things Change
We Got It Goin' On
Bad Medicine / Pretty Woman
Lay Your Hands on Me
What Do You Got
I'll Be There For You
Something for the Pain
Someday I'll Be Saturday Night
Who Says You Can't Go Home
I'll Sleep When I'm Dead
No Apologies
Have a Nice Day
Keep the Faith
Wanted Dead or Alive
Livin' on a Prayer

Legutóbbi hozzászólások