Pushking: The World as we love it

írta garael | 2011.02.08.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Eagle Rock

Weblap: http://www.pushking.eu/

Stílus: hard rock, r'n blues

Származás: Oroszország

 

Zenészek

Konstantin “Koha” Shustarev - ének
Nikolai Yegerev - Guitar
Dmitry Losev - gitár
Valeriy Sadakov - basszus
Vicktor Drobysh - billentyű
Andrey Kruglov - dob

Dalcímek

01. Intro
02. Nightrider (Billy Gibbons: vocals, guitar)
03. It'll Be OK (B. Gibbons: vocals, Nuno Bettencourt: guitar)
04. Trouble Love (Alice Cooper: vocals, Keri Kelli: guitar)
05. Strangers Song (John Lawton: vocals, Steve Stevens: guitar)
06. Cut The Wire (Paul Stanley: vocals, Steve Salas: guitar)
07. My Reflections After Seeing the Schindler's List Movie (Steve Vai: guitar)
08. God Made Us Free (Graham Bonnet: vocals)
09. Why Don't You (Glenn Hughes: vocals)
10. I Believe (Jeff Scott Soto: vocals)
11. Tonight (G. Hughes: vocals, Joe Bonamassa: guitar)
12. Private Own (G. Hughes: vocals, Matt Filippini: guitar)
13. Open Letter To God (Eric Martin: vocals)
14. Nature's Child (Udo Dirkschneider: vocals)
15. I Love You (Dan McCafferty: vocals)
16. Head Shooter (Joe Lynn Turner: vocals)
17. Heroin (Jorn Lande: vocals)
18. My Simple Song (Dan McCafferty: vocals)
19. Kukarracha (All Stars: vocals, Steve Lukather: guitar)

Értékelés

Az oroszok már a spájzban vannak! – idézhetnénk a klasszikus magyar film klasszikus mondatát, de félelemre ezúttal nincs semmi ok, ez az invázió nem az az invázió, még akkor sem, ha a világuralmi törekvések ezúttal zenei vonalon bukhatnának ki, ahol az internacionalizmus eszméje nem zenei dimenziókban, fegyverek és világválasztó ideológiai síkraszállás nélkül jelzi a szláv jelenlétet ebben a tipikus amerikai-angol stílusban.

Bevallom őszintén, nem vagyok otthon az orosz undergroundban - de még a mainstream nemzeti heavy metal-hard rockban sem -, így teljesen váratlanul ért a Konstantin "Koha" Shustarev gitáros-énekes által alapított Pushking születésnapot ünneplő konceptlemeze, melyen olyan vendégcsapat szerepel, ami a lassan megszokottá váló all-star albumok között is ritka. Nem, ezúttal nem egy újabb heavy metal operára számíthat az olvasó, a banda ugyanis a hatvanas-hetvenes évek amerikai-angolszász rockjának letéteményese, groove n blues - rock n roll központú zenéjük Woodstock utáni nagy áttörés éveit idézi olyan hatásokkal, mint a blues feldolgozói korszakából már kikopott Rolling Stones, a Cream, a The Who, Hendrix és az első aranykorát átélő Alice Cooper. Bizony, a lemez első harmadában igencsak érződik az öreg sokkmester munkásságának hatása, jóllehet az intro egy gospel zeneműbe belekontárkodó részeg Bon Scottot idéz ( talán a Rock Star című filmből lopták az ötletet?), hogy aztán valóban Mr. Sokk léphessen a színre, Billy Gibbons néven inkarnálódva. A fiatalabbak talán nem is nagyon ismerik a ZZ TOP dalnokát, a gitárosi logisztikát nyújtó fenomént annál inkább: Nuno Bettencourtnak meglehetősen elsül a keze, messzire űzve a múltidézésből esetlegesen származható avítt jelleget. 

Nem árulok zsákbamacskát, ha elárulom, a hallgató csak kapkodhatja a fejét a meghívott vendégek által nyújtott produktumon, és az énekes-gitáros párosítások szerencsés jellegén. Paul Stanley Hendrixes riffekre rápakolt Cooper idézése ugyanúgy csemege, mint Steve Vai finom hangulatokkal átszőtt Cream tisztelgése és a Rainbow szekció - Bonnet, Turner – meglepetés előadása, melyben ugyanúgy ott van a Foxy Ladyből kinövő riff, mint a Def Leppard aréna-tehetsége.

Akadnak persze kakukktojások is: UDO reszelős orgánumával a korai Accept rock 'n rollját csempészi a spájzba, Eric Martin pedig újfent balladai énjét kapja elő – pedig ez itt nem Japán – még szerencse, hogy az énekelt lírait olyan mesteri érzelemadagolással tálalja, hogy még a hatásvadász, musicales, teátrális felvezetést is megbocsáthatjuk neki.

A lemezt az említettek ellenére úgy érzem, mégis csak Glenn Hughes viszi el a vállán: Cooper mellett az ő jelenléte érződik leginkább, hangja annyira karakteresen határozza meg a lemez összképét, hogy néha szinte úgy érzi az ember – minek ide ez a rengeteg vendég? Külön öröm, hogy egy dal erejéig ismételten megidéződik a tavalyi év nagyszerű momentuma, Joe Bonamassával, melyben - Istenem, de nehéz ezt most leírni - mintha Gary Moore előtt tisztelegnének. Hughes ezúttal a bluesgyökerű énjét veszi elő, az alkalomhoz  és koncepcióhoz illően most nincsenek  funkys kalandozások, teljesítményével megkoronázva az egész produktumot – én csak azt sajnálom, hogy az alkotók nem éltek a Jorn Landeval – aki mintha a Hair egyik lemaradt számát énekelné - történő együttszerepeltetés magas labdájával, újra egy kis bíborba csomagolva a hallgatók lelkét. A lemez elején tapasztalható egy-két tempósabb dalt kivév egyébként inkább az elmélkedősebb, megfontoltabb jelleg dominál, ennek ellenére – talán a jól sikerült dallamoknak és a kidolgozott gitárszólóknak, no meg a hullámszerűen előtörő érzelmeknek köszönhetően – mégsem mondanám öregurasnak vagy fáradtnak a hallottakat.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások