Beautiful Sin : The Unexpected
írta garael | 2006.06.09.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Akiket Doro a legutóbbi rockmunkájával nem tudott kielégíteni - vagyis akik pörgős rocknumerákat vártak a hosszan tartó, érzelgős előjáték-sorozat helyett, azok most aztán megkaphatják, ráadásul nem is akárhogyan. Úgy gondolom, új rock-istennő született, ám a rockerek nyálcsorgató mechanizmusát beindító kutyaszelídítő domina nem a szopránhangú angyalkák seregéből pottyant a Földre, hanem valszeg valamelyik pogány természeti istenség köphette közénk, hogy hozzon egy kis örömet az áriázó amazonokba belefáradt metalfanoknak. S hogy kik tartják a gyertyát ehhez a csodálatos románchoz? Először is Uli Kusch nevét említeném, ki a Masterplanból ruccant át egy leheletnyibb rockosabb vízekre, majd a lassan minden lében kanál progresszív gitéár-istent, Jorn Viggo Lofstad-ot, kinek neve garancia az átlagon felüli teljesítményre. Nem is csalódunk, hiszen olyan rockhimnuszokat kapunk, melyeket Doro anyánk a Regine Heimlich tuning hatására sem volt képes kivisítani. De milyen is maga a zene? Nos, fel lehet benne fedezni a Masterplan direktebb vonalát, és némi progresszív durva-kőriff alapot, amit valszeg Lofstad szállított le, de alapjában véve a régi Doro-t idéző heavy rock/metal érában mozognak a dalok,s ha a riffek át is tolják őket néha a keményebb vízekre, a refrének azért mindig visszahozzák az elbitangolt hajót a dallamosabb rock habjaira. Ennek ellenére senki se várjom itt érzelmes balladákat: a hölgy hangja a maga karcosságában ezekhez a fejbólogatós, döngölős riffekhez illik, sőt, még az olyan hősiesen metal téma is passzol hozzá, mint amit a the Spark of Ignitionban kapunk, mely által már látom is ezt a páncélba öltözött teutont, ahogy seggbe rúgja a lemaradni szándékozó katonákat a csata előtt. Természetesen az albumon hallatszik, hogy 2006-ban íródott, hiszen iskolaértékű, ahogy a Give Up Once For All-ban egy ős-rock, Sabbath-os riff-ből hogyan csinálnak staccato maschine zúzdát, melyre aztán a rock-dallam úgy terül rá, mint Rocco Mónikára és a szép németes című Pechfogel alap riffjei is inkább idézik a Rammstein dühöngő ipari világát, mint a nyolcvanas évek blues-ban gyökeredző hard rock feelingjét. Az énekes hölgy hangja néha szinte hörgésbe fordul, ami persze passzol is az olyan modernebb, keményebb témákhoz, mint a Metalwaves, de azért érdekes, mély tónusú hangján símogatni is tudja a sok durvulatba megkérgesedett rock-szíveket. Az album értékéből még a nyitó-szám szemtelen lopása sem von le, mely szinte egy az egyben a Dark Ride The Departed c. szerzeménye.
Legutóbbi hozzászólások