Nelson: Lightning Strike Twice
írta TShaw | 2010.12.28.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Vannak zenekarok, amelyekről magabiztosan kijelenthetjük, hogy ha nem lettek volna rosszkor rossz helyen, ma már egészen máshol tartanának. Ez főleg a kilencvenes évek elejére értendő, és fokozottan igaz a hivatalosan 1990-ben alakult Nelsonra, mely első lemezével rögtön le is aratta történetének legnagyobb sikereit, majd szép lassan feloldódott az egyre jobban változó zenei trendekben. Hozzátartozik a történethez, hogy a bandát alkotó két testvérnek szinte már a vérében van a slágergyártás, hisz édesapjuk, Rick Nelson annakidején Elvis Presleyt is kísérte, édesanyjuk pedig képzőművészként is jeleskedett, nagyapai részről pedig az Ozzie és Herriet kalandjai című tévés és rádiós sikerszériához köthetőek, amit a nagyszüleik vittek sikerre. A Nelson tesók ezáltal a rekordok könyvébe is bekerültek, lévén övék az egyetlen család a világon, amiben három generáció egymás után tudott "elkövetni" egy-egy listavezető slágerdalt. Sorsuk azonban megpecsételődött, és a valóban sikeres 'After The Rain' című kiváló bemutatkozó lemezük után szinte alig-alig hallhatott róluk a nagyérdemű, pedig 2000-ig hat lemezt jelentettek meg. A banda tehát látszólag elsikkadt a rockzenei posványban, ám 2010-ben a Frontiers felkarolta őket és idén újra született egy lemezük... meg kell mondanom, valóban megkoronázva eddigi munkásságukat. A 'Lightning Strike Twice' bár hűen követi a zenekar eddigi hagyományait, talán minden eddigi lemezüknél könnyebben megszerethető és sikerre ítélt. A lemez reklámozásához közzétett, videoklipes dal is már egészen csábító volt, azonban maga az album jócskán felülmúlta a You're All I Need Tonight című nóta által ígért hangulatot, hangzást és dögöt. Nem igazán értem, miért ezt a balladát kellett megtenni vezető kislemeznek - húsz éve ezzel lehetett volna robbantani, de 2010-ben ki figyel még az ilyen nótákra? Egy szó, mint száz, az album első hallgatásra hatalmas meglepetést okozott. Az albumnyitó Call Me például fogós dobos felvezetéssel indít, majd szép lassan megszólalnak a gitárok is, végül bekapcsolódnak a Nelson testvérek. Az alap témát kellemesen csilingelő gitárszólamok támogatják meg, az énekhang kiváló, a testvérek dalszerzői zsenije pedig letagadhatatlan. Ugyan ezt a hangulatot viszi tovább a Day By Day című szerzemény, mely nyugodtan szerepelhetne a szép emlékű debütkorongon is. A pattogós kis dal gitárszólója talán az egyik legjobb az egész lemezről. Érdekes módon a folytatásban néha sajnos visszavesznek a kellemes tempóból. Példának okáért a Ready, Willing And Able régimódi, kissé bluesos partirockja nem igazán illik az előző két kulcsdalhoz, de a korábban emlegetett You're All I Need Tonight is feleslegesen és túlzottan csöpögős. A helyes irányt azonban visszahozzák az olyan nóták, mint a When You're Gone (szerintem az album legjobban sikerült darabja), a régimódi, de rettentően fülbemászó Take Me There, és természetesen hiba lenne elmenni az elnyújtott, talán kissé túlzottan romantikus, de gyönyörű zeneiséggel bíró To Get Back To You mellett, melynek gitártémáit nem más játszotta fel az albumra, mint Steve Lukather! Összességében nézve a lemezt, úgy vélem, érdemes lett volna kicsit jobban átgondolni a koncepciót. 54 perces műsoridőt kapunk, vagyis ha a 12 dalból levonunk két-három gyengébb momentumot, akkor sem csökken le tragikusan a műsoridő, viszont kevesebb sallanggal kéne megküzdenünk. Mivel azonban a CD és az MP3 lejátszó világában élünk, senkinek sem fog megterhelést okozni, ha át kell ugrania az unalmasabb dalokon. Ha ezt megtesszük, akkor egy első osztályú, dallamos, profi és szívderítő melodikus rock lemezt fogunk hallani, amivel talán végre révbe érhetnek a Nelson testvérek.
Legutóbbi hozzászólások