Hammond Heroes - '60s R'n'B Organ Grooves

írta garael | 2006.05.21.

Megjelenés: 2005

Kiadó: Bear Family Records

Weblap: www.bear-family.de

Stílus: Jazz-rock/blues rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Az átkos imperialistáknál anno a Hammond hangja maga volt a megtestesült zenébe oltott sexuális forradalom: egy olyan korszak eljövetelének eszköze, melybe a hangszer hangja olyannyira illett - és hát maradjunk az előbbi hasonlatnál - mint férfi a nőbe. Nincsen talán még egy olyan hangszer - az elektromos gitáron kí­vül-, mely annyira forradalmasí­totta volna könnyűzenét, mint az öreg mérnök találmánya: a korabeli zenei stí­lusok hangján felkapaszkodva törtek az ég felé, mesterei pedig a gitárhősök nárcisztikus falloszizációja mögött a magányos elmélkedők csendesebb, ám szintén zseniális világát jelení­tették meg. Magyarországon az underground jazz persze szintén felismerte az új hangzásban rejlő lehetőségeket, és az ős-rock bandák - Omega, Scampolo - is előszeretettel használták a Deep Purple hatásnak megfelelően, ám a nagyközönség némiképp más oldalról ismerhette meg a hangszer varázslatos báját. Idősebbek talán emlékeznek még a hetvenes években délelőttönként futó iskolatévé adásaira: ezek a rövid, 20-25 perces alkotások jóindulatú unalommal próbálták a nebulók fejébe vizuális segí­tséggel beültetni a tudnivalót. Nos, ezek alatt a kisfilmek alatt aláfestő zenéként olyan jazz hammond darabok szóltak, melyek aztán í­gy szervesen összekapcsolódtak a kémia-fizika-magyar tantárgyak egyen-narrátoros szövegével, és szocreál hangulatával. (Ki ne emlékezne a hammond mellett a másik jellemző narrátor-hangszerre, a Xilofonra?) Mivel én akkoriban nemigen jártam éjszakai bárokba, ami 8-9 évesen igen mély torzulásokat okozott fejlődő pszichémben, és a Deep Purple örökbecsű riffjét is csak a Mekk Elek kalandjai főcim-zenéjéből ismertem meg (hallgassátok meg, galád módon a Smoke On The Water-t dolgozták át a gyerekeknek,-ezzel is csapást mérve a Nyugat dekadens zenéjére- még szerencse, hogy maga a filmsorozat ugyanolyan kultikussá vált - legalább itt, Magyarországon, mint a Purple:D)- ezért a hammond sokáig azzal a szorongó érzéssel töltött el, melyek a matek-fizika dolgozatok előtt kedvetlení­tik el az emberfiát az iskolától. Később aztán boldogult mérnök-tanonc koromban - mikor nekivetettem magam az első hard rock bandáknak - kaptam rá a hangszer í­zére, és tudtam elvonatkoztatni a gyermekkori szocializáció kártékony hatásaitól. Olyannyira megszerettem a hammond hangját, hogy számomra nem is lehetett kérdés a Purple- Zeppelin versenyben a bajnoki övet illetően, és Lord billentyű-játéka sokkal inkább jelentette a Purple-t , mint Blackmore zseniális gitárjátéka. Nos, ezért is örültem meg, mikor D. Records-os kalandozásaim közepette ráleltem erre a válogatás lemezre.Kicsit félve indí­tottam el a lejátszót, hiszen nem szereti az ember, ha régi bálványai dőlnek meg, ám ezúttal elkerült a csalódás. Már az első szám hallatán olyan retro érzés öntött el, amilyet talán csak egy időgép tudna varázsolni: szinte éreztem az indigó csomagoló papí­rba kötött tankönyveim piros-szélő vignettáinak illatát, és a kék nylon iskolaköpeny sarkos kemény súrlódását. A felhangzó szerzemények egyrészt inkább improvizációs jazz-darabok a narrátor- zenés fajtából, másrészt azonban remek ős-rock, blues-rock szerzemények, középpontban természetesen a billentyűs hangszerek királyával. Ezek mellett találunk a hatvanas évek krimi sorozatainak főcí­m-zenéjét felidéző darabokat, és éjszakai bárok álmos hangulatát megjelení­tő virtuóz klampí­rokat. A hangzás szerencsére nem maszatos retro, a hangmérnökök a 2005-ös elvárásokat igazí­tották a vintage darabokhoz.

Pontszám: 10 Alapmű