Imagika: Portrait of a Hanged Man

írta Mike | 2010.11.22.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Metalville

Weblap: www.myspace.com/imagikametal

Stílus: Thrash/US Power Metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Eredetileg ezt a kritikát a Maradványértékbe szántam, ám aztán meggondoltam magam: az Imagikának bizony a "cí­mlapon" a helye! A kaliforniai bandát szerintem itthon a kutya nem ismeri, a magyar weblapok sem a nevüktől hangosak, én pedig most jól megreklámozom az új lemezüket, ismerje meg őket a nép, megérdemlik. Arról nem is beszélve, hogy nem tegnap kezdték a működésüket, de még csak nem is tegnapelőtt; 1993-ban alakultak, abban az évben, amikor a "power" meg a "metal" szóösszetétel hirtelenjében olyan kí­nosnak számí­tott (megjegyzem, ez is amolyan mesterségesen gerjesztett dolog volt, mint sok egyéb, akinek volt egy csepp esze, az nem foglalkozott az ilyesmivel), az már azonban számomra is fura egy kicsit, hogy megannyi jól sikerült lemezzel a tarsolyukban miért nem sikerült kitörniük az ismeretlenség teljes homályából? Nyilván az állandó tagcserék is közrejátszottak/játszanak mindezekben, ám amí­g ilyen szí­nvonalas anyagokkal jelentkeznek évről-évre, addig nem érdemes az okokon rágódni. A 'Portrait...' immáron a hetedik stúdióalbuma az együttesnek, ez mindenesetre már önmagában főhajtást érdemel. No de kikhez is szól az Imagika? Jóllehet a spanyolviaszt nem ők találták fel, és a maguk műfajában sem ők a legeredetibbek, azt azonban nem lehet elvitatni tőlük, hogy a muzsikájuk kellően izgalmas és energikus: voltaképpen a Bay Area-i thrash metal hatásait házasí­tják ügyesen a szintén főként amerikai power metallal, ám az európai gyökereiket sem tagadhatják le; ha azt mondjuk, hogy az Imagika egy Testamentbe oltott 'Jugulator/Demolition'-korszakos Judas Priest, egy csipetnyi Rage-í­zzel nyakon locsolva, akkor nem is járunk messze az igazságtól. Oké, Norman Skinner énektudásban azért elmarad "Ripper" Owens mögött (noha Peavy-nél meg sokkal tehetségesebb!), de mégis messze jobb kvalitású, mint a thrash hordák frontembereinek 90%-a, sőt, a szirénahangú power metal trubadúrok nagytöbbsége is leckét vehetne tőle a tökös-férfias éneklés terén. A lemeznyitó Scared To Death rögtön jelzi, mire is számí­tsunk, s megmutatja, mi fán terem az igazi, betonkemény metal: a felütés a Testamentet idézi (Norman tökéletesen "lekopí­rozza" Chuck Billy bömbölését!), bár Imagikáék nagyobbat merí­tenek a power metal kondérjából; egyszóval van itt minden jó, kezdve a gyors szögelésektől a hörgős, Forbidden-jellegű refrénig bezárólag. A The Hit a cí­mével ellentétben nem egy tipikus slágernóta, de a gerincét mégis a "barázdabillegetős", kimondottan Judas Priest-es riffek adják, szóval akár még koncertfavorit is lehet belőle (vagy már rég az, a korong ugyanis ez év tavaszán jelent meg). A Keep The Wolves At Bay hipnotikus verzéiben Skinner átmegy Warrel Dane-be (Nevermore), a sikolyokra kihegyezett refrénben pedig a dán kedvencem, a Mercenary neve ugrik be; hihetetlen ez a pasi, úgy bújik egyik-másik nagynevű kollégája bőrébe, azaz torkába, hogy az ember csak pislog - egyértelműen Norman az egyik legsokoldalúbb énekes a thrash-szakmában. Felbőszült vaddisznó módjára túr a G.B.H. is, a death metalos bridge-et követő csordavokálos refrén olyan, mint egy munkagép: pofonegyszerű, nem cicomáz, de kí­méletlenül betonoz, ahogy kell! A dal középrészére bepakolt komor, doomos kikacsintás, s az arra rákúszó, epikus gitárszóló pedig külön dicséretet érdemel. A már-már metalcore-os elemeket is felvonultató cí­madó számhoz azonban sajnos kevésbé fogós énektémákat í­rtak, a finálé heroikus kórusa ezzel szemben óriási, nem is értem, miért nem ezt választották refrén gyanánt. Az Arch Enemy-re hajaz a Simple Servant eleje, ám a hisztérikus, power metalos tiszta ének újfent a Mercenary-t juttatja eszembe. Mese nincs, a lemez egyik legjobb szerzeménye! Ám jelen pillanatban a Halo Of Flies a személyes kedvencem mindközül: atombrutál, szélvészerejű black/death metalos blastbeattel indí­t, a hősies ének viszont remekül kompenzálja a szám irdatlan súlyát; a "Ripper" Owens sikolyait idéző, kellően beteges refrén ugyancsak ellenállhatatlan, a kalapom emelem! Az összes dalt nem sorolom fel, tulajdonképpen közel egységes a szí­nvonal, csupán egy-két középszerűbb, kevésbé izgalmas tétel csúszott be. Emellett még egy kisebb negatí­vumot emelnék ki: miután szinte végig egyazon a sodró tempóban, megállás nélkül sorjáznak a nóták, í­gy aztán egyvégtében igencsak tömény hallgatnivaló a 'Portrait...', véleményem szerint nem ártott volna beiktatni egy-egy szellősebb, urambocsá könnyedebb szerzeményt, letompí­tandó a folyamatos "szónikus mészárlás" élét. A másik észrevételem, hogy helyenként nem elég markánsak és emlékezetesek az énekdallamok, e téren bizony az Imagika nem ér fel a Nevermore-hoz vagy a Mercenary-hez. Máskülönben minden egyéb rendben találtatott, a hangzás is ragyogó, az "Egy akasztott ember arcképe" cí­mű power/thrash bomba nagyon szerethető alkotás! Én pedig azt ajánlom, hogy vegyétek, vigyétek! Ui.: nem sokkal az anyag megjelenése után "kettétört" az Imagika tagsága: Norman Skinner énekes, Jim Pegram basszusgitáros és Henry Moreno dobos elhagyta a csapatot, a többiek pedig jelenleg is társakat keresnek az új felálláshoz.

Pontszám: 8.5