Eyes of Shiva: Deep
írta Tomka | 2006.05.19.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Heavy metál + Brazília = Angra. Ezt a tételt cáfolják meg az immár második lemezükkel jelentkező sao paolo-i srácok, akik a valószínűleg példaképüknek tekintett Angra által kitaposott úton akarják öregbíteni a más területen már méltán elismert Brazília hírnevét (úgy látszik baráti viszonyt is ápolnak az Angra, ill. ex-Angra tagokkal a srácok, ugyanis a Andre Matos, Hugo Mariutti és Fabio Laguna is vendégszerepel a lemezen). Alapvetően a jól bevált heavy metál panelekre építkeznek, a világmegváltást Jónáshoz hasonlóan másra hagyják, bár egy kis sajátos ízt ad zenéjüknek az, hogy szívesen kevernek modern színeket, ízeket a képletbe, ami nem csak az ének, hanem a zene terén is érezhető, a szinti- és a gitárjátékban egyaránt. A power metálnak tehát a durvább, nem feltétlenül zakatolós válfaját prezentálják ízes körítéssel, megtámogatva egy nagyon jó torokkal, ami a banda talán legnagyobb húzóereje, még úgyis, hogy bizony néhol belenyúltak a hangjába a keverés során, egy-egy számban torzítanak rajta (ha ez a la natúr jön ki belőle, akkor viszont minden elismerésem, bár nagyon kétlem). A pompás nyitónóta, a Blowing Off Steam szó szerint berobban a hallójáratokba mindenféle intro nélkül (nem is hiányzik, pont jó ez így, egyezik a zene döngölősebb, durvább megközelítésével, minek is tökölni, nem igaz?), amit a minden tekintetben modern Kamisama követ a maga szaggatott, "tonnázós" gitártémáival és alattomosan fülbemászó refrénjével, a már említett torzított énekkel. Tudják fokozni még ezt a srácok, ugyanis megmutatják a Profane Minds-ban, hogy nem csak középtempós, hanem a speed/power metálban is otthon érzik magukat, aminek következtében ismét hatalmas refrénnel megáldott dalt született, halleluja, olyan Sonata Arctica módra, amiből természetesen a (nem is akármilyen) szólóbetétek sem hiányozhatnak. Nagyon erős kezdés, ami után le is nyugszanak kissé a kedélyek a brazilos dallamokkal és dobolással indító Innocent Souls-ban. A Pain c. szám formájában jelentkezik az első negatívum az albumon, ugyanis - mint a címéből akár előre is kitalálható - ez pontosan az az elcsépelt, 100x hallott lassú szám, ami alatt erős késztetést érzek, hogy inkább magyar focit nézzek egy akár meleg sör társaságában, akár Faragó Richárd kommentálásában. Teljesen hiányzik belőle az érzelmi plusz, amitől az ilyen számok jók, ill. zseniálisak lesznek, vagy lennének. A srácok a következő számban se találják meg a sebesség elvesztett fonalát, ami a relatív hosszabb, 6 perces, középtempós Bring Me To Death tételt eredményezte. A Leave Me Alone-ban kissé átesnek a ló túloldalára, a verzék alatt végig torzítva van az ének, teljesen feleslegesen, pont az unikum jellegét veszti el ezzel, mivel ha kis mértékben adagolnák, akkor tényleg pozitívumként lehetne elkönyvelni, bár a refrén ellensúlyozza ezt a negatívumot, amit szokásukhoz híven megint nagyon jól eltaláltak (ebben a refrénben találtam olyan melankolikusságot, amit valahol a lassú számban kerestem, úgy látszik eltévesztettem a házszámot). A további számok nem okoznak meglepetést az eddigiekhez képest, szolidan csökken, ill. stagnál néhol a lemez színvonala: nagyon ígéretesen indul, de a végére/közepére becsúszott pár töltelékszám. Kár érte. További pozitívumként említhető, hogy a lemez nagyon jól szólal meg az első pillanattól fogva, a basszusgitárt tolhatták volna kicsit előrébb, de egyébként korrekt. Rendesen megpakolták extrákkal a lemezt, szám szerint 4 (!) bonusz szám hallható az album végén, amiből 3 már szerepelt az előző, 2004-es lemezükön ugyanilyen formában, mostanáig se értem, hogy mi célból kerültek fel a lemezre. Az egyetlen "igazi" bonusz szám a Way To Salvation viszont nagyon jól el van találva a félig akusztikus, ill. a basszusgitárjátékot előtérbe helyező verzéivel, a refrénhez viszont előszedik a jól ismert speedelős, duplázós témákat.
Legutóbbi hozzászólások