Virgin Steele: The Black Light Bacchanalia
írta MMarton88 | 2010.11.07.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Virgin Steele a világ egyik legalulértékeltebb együttese. Ennek miértjét igazából soha nem értettem. Mi a baj a Virgin Steele-lel? Hasonló muzsikával futott be szép karriert a Manowar, vagy a Rhapsody Of Fire. Persze sokan beszélnek arról, hogy a probléma a zenéjükben rejlik, ám én ezt nem igazán érzem jogosnak. Való igaz, a hangzásuk nem a legütősebb, és dalaik is jóval több érzelmet tartalmaznak, mint az átlag rockbandák, ám náluk ezerszer unalmasabb, semmitmondóbb csapatok tartoznak ma azon elitfogatok közé, akik a fiatal rockerek új generációjának a kedvencei. DeFeisék talán mindig csak rosszkor voltak rossz helyen? Esetleg a kevés kiadói támogatás volt az oka relatív sikertelenségüknek? Akárhogy is, ha lenne igazság a fémzenében, akkor 30 év után ezen formáció már rég nem az undegroundban kellene, hogy tengődjön. Számomra a csapat munkásságának csúcspontját egyértelműen az 'Invictus/House Of Atreus' lemezek jelentették. DeFeisék tökélyre fejlesztették az epikus power metalt ebben az időszakban, s úgy voltak képesek nagyívű, izgalmas történeteket kreálni, hogy közben néhány bombasztikus slágerrel is megajándékozták a rajongóikat. Aki nem ismeri a csapatot, persze érdeklődve tűnődhet, miként lehet ezt a műfajt jobban művelni, mint ahogy a Manowar, vagy a Rhapsody teszi, ám Davidék egészen másfajta megközelítéssel dolgoznak, mint a fent nevezett két banda. Ha Rhapsodyék "hollywood metalnak", vagy "filmscore metalnak" hívják magukat, akkor a "Szűz Acél"-ra a "színház/musical metal" fogalom illik. Eleve az ókori témák már hangnemükben, hangszerelésükben is egészen másfajta megközelítést igényelnek, mint amilyennel a taljánok dolgoznak. A masírozó, szimfonikus, kórusbetétek helyett a Virgin Steele zenéjében mindig az érzelmek kapták a főszerepet, a zongorás, epikus, ám gyakran drámai hangvételű dalok pedig 1000 közül is könnyen felismerhetővé tették, és teszik manapság is ezt a brigádot. Sajnálatos módon a Virgin Steele Rómát is felperzselő lángja az utóbbi években már csak takarék üzemmódban pislákol. Az elmúlt évtized egyetlen albuma 2006-ban jelent meg, ám a 'Visions Of Eden' eléggé felháborította a rajongótábort. Alapvetően nem lett volna azzal az anyaggal semmi gond, ha nem cseszték volna el a stúdióban a hangzását. A gitárszegény dalok nehezen találtak el az emberekhez, bár véleményem szerint a tisztelt hallgatóság a kritizálást is kissé túlzásba vitte, hisz pár hallgatás után világosan kiderült, hogy az olyan erős dalok, mint az Immortal I Stand, vagy a Childslayer feledtetni tudják a kellemetlen megszólalást. Nagy volt tehát a tét... sikerül a csapatnak összekapnia magát ezúttal? Nos, a 'The Black Light Bacchanalia' kapcsán egészen biztos vagyok abban, hogy még az előző anyagnál is jobban meg fog oszlani a rajongók véleménye. Alapvetően két sarkalatos nézettel találkoztam eddig az interneten: ez a lemez vagy alapvetően szar vagy zseniális volt a rockerek szerint. Nézzük hát, miért is. A Virgin Steele elmúlt 20 (vagy inkább 25) évének legslágerszegényebb korongja a 'Bacchanalia'. Erről nincs is értelme vitázni, nem fogsz találni új Symphony Of Steelt, Kingdom Of The Fearlasst, vagy Invictust, esetleg csak a kezdő számra lehet ráfogni, hogy egyszer klasszikussá érhet. DeFeis nem kertelt, megmondta, hogy egy hosszú, epikus, nehéz, komoly lemezre kell számítanunk, és ez tökéletesen meg is valósult. Egy "VS szűz" rockernek nem ajánlom, hogy ezzel a koronggal kezdje meg az ismerkedést, nem valószínű, hogy rá fog kapni ennek a muzsikának a lényegére, viszont haladó Virgin Steele rajongóknak már javallott a beszerzése. Kiváltképp, ha kellően szentimentális a hallgató, szereti a drámát, az epikát (nem, nem a holland "vicccsapatot" /ez a kategória-elnevezés még viccnek is rossz, Garael szerk./), a teatrális magasztosságot. A direkt slágerek helyett az atmoszféra, a hangulat a domináns pillére az albumnak. Egy csodálatos történetet regél el nekünk David, mely segítségével annyi érzelmet visz bele mind a dalokba, mind azok előadásába, amennyit korábban talán még soha nem hallhattunk. A sikolyok, a suttogások tökéletes megválasztása, a rockzene és a színházi elemek varázslatos egymásra találása jelenik meg a szerzeményekben. Erre a lemezre időt kell fordítani. Nem érik könnyen. Le kell ülni, elmélyedni benne, többször átfutni, egyben sokszor végighallgatni. Sőt, ezen felül is szükségeltetik hozzá bizonyos nyitottság a hallgatótól, egyfajta személyiség, mely tudja értékelni ezt a fajta pátoszos, romantikus, tragikus monumentalitást. Rendkívül kellemes, kikapcsoló hallgatnivaló ez, amely az ember lelkét megnyugtatja, és képzeletét a DeFeis világba röpíti. "Mese lemez." Egyszer a kazincbarcikai H.I.V. együttes frontembere illette eme pejoratív jelzővel az általam annyira imádott Manowar korongjait, és ez a kifejezés ugrott be, ahogy hallgattam a 'Bacchanaliá'-t. Ez tényleg mese, a szó legszorosabb értelmében... viszont ezúttal pejoratív, lesajnáló attitűd nélkül. A már említett By The Hammer Of Zeus azonnal odacsap az asztalra, a pörgős sláger egy igazán VS-es erős nyitás, ám az igazi utazás a negyedik számtól kezdődik. Az In A Dream Of Firenek már a nyitása is a legszebb 'Atreus'-os korszakot eleveníti fel, és innentől kezdve az egymás után felcsendülő dalokban sorra kerülnek elő a csapat védjegyei (helyenként talán picit több is). A csúcs számomra a három perces The Tortures Of The Damned, melyben az epikusság, a grandiózusság, a teatralitás egészen új értelmet nyer. Egy csodálatos zongorás ballada ez, az egyik legszívbemarkolóbb dal, amit valaha hallottam. Érdekes, hogy sok-sok hallgatás után sem érzem úgy, hogy külön-külön megállnák a helyüket a dalok. Nem szívesen teszem fel egyesével őket, valahogy olyannyira koherens az anyag, hogy csak úgy hat igazán, ha az ember egyben hallgatja, és elmélyül benne. Persze ez tovább adja a lovat az ostorozó kritikák alá, mint ahogy az a tény is, hogy dörrent már meg jobban is Virgin Steeele lemez. Noha ezúttal nem kell kutatni a gitárok után, picit szegényes a végeredmény, ráadásul az anyag jellegéből fakadóan akár metalzenéhez nem edzett füleknek is be lehet mutatni a 'Bacchanaliá'-t, nem valószínű, hogy meg fognak ütközni rajta, még úgy sem, hogy relatíve gyakran pörög a duplázó.
Legutóbbi hozzászólások