Chris Laney: Only Come Out At Night

írta JLT | 2010.10.24.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Metal Heaven

Weblap: www.chrislaney.com

Stílus: Hard Rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Mi lehet a közös vajon a következő zenekarokban: Candlemass, Therion, Crashdiet, Bruce Kulick, Crazy Lixx, Europe? Persze, hogy Chris Laney személye. Főhősünk ugyan nem játszott ezekben a bandákban, de mint producer és zeneszerző aktí­van működött közre a fenti előadók egy-egy albumán. Ebből a névsorból is látszik, hogy nem akárkiről van szó, hiszen ilyen előadókkal nem dolgozhat akármilyen dalszerző. Nem véletlen, hogy Laney ilyen irányú pályafutásával kezdem a cikket, hiszen ezen a téren talán Ő az egyik legnagyobb név Skandináviában. Hétszer jelölték a svéd Grammy dí­jra, amiből kettőt meg is nyert, aranylemezekkel egy szobát meg tudna tölteni, a kezei alól kikerülő lemezek minősége pedig sosem hagy kí­vánni valót maga után, vagyis minden kétséget kizárólag tökéletesen ért ahhoz amit csinál. Ebből következik, hogy friss anyaga is kifogástalan hangzással rendelkezik, de erről majd egy kicsit később. Mint zenész leginkább a Zan Clannal és a Randy Piper's Animallel vált ismertté, akikkel több kitűnő albumot is készí­tett jelezvén, hogy zenélni is legalább olyan jól tud mint dalokat í­rni vagy producerkedni. Ezek mellett például Kiss és W.A.S.P tribute zenekarokban is zenélt, amik előrevetí­tik, hogy mire is számí­tson az ember egy Chris Laney szólólemeztől. Ám ha ez mégsem lenne elegendő információ egy leendő rajongónak, akkor legegyszerűbb ha a tavaly megjelent zseniális 'Pure' cí­mű lemezével ismerkedik meg a tisztelt olvasó. Ugyanis számottevő változás nem történt tavaly óta, vagyis ugyanott folytatta a mester ahol abbahagyta. Na jó, azért némi változás tapasztalható az előző lemezhez képest, mivel némileg módosult a "felállás" hiszen új arcok is feltűnnek a korongon. Például Ian Haugland (Europe), Brian Robertson (Thin Lizzy), Conny Bloom (Hanoi Rocks) vagy éppen a több nótában is dalszerzőként felbukkanó Bruce Kulick. Nem semmi névsor, ami már önmagában is garancia lehet a sikerre, főleg ha a lemez főszereplője is egy fenomenális muzsikus. Ami viszont nem változott egyáltalán az a stí­lus. Szerencsére! Egész konkrétan ismét egy olyan lemezt dobott össze a társaság, ami úgy ahogy van születhetett volna az 1980-as évek közepén. Egész egyszerűen olyan anyag lett az 'Only Come Out At Night' mintha valaki visszament volna az időben és valamelyik stúdióból megfújta volna a Def Leppard vagy a Kiss, a korai Winger vagy éppen a Ratt egyik készülő lemezét. Majd korunkba visszatérve felturbózta volna a hangzást és saját neve alatt megjelentette volna. Vagyis ez bizony stadion rock a javából, úgy ahogy az a nagykönyvben megvan í­rva. Meg kell még emlí­teni a horror rock legnagyobbját Alice Coopert is, hiszen a jó öreg Alice körülbelül úgy énekelne mint Chris, ha egyedi és utánozhatatlan stí­lusa mellett tudna énekelni. Ezzel nem akarom bántani a horror nagymestert, de mí­g a mestert inkább előadásmódja és a körí­tés miatt szeretjük elsősorban, svéd kollégáját azonban énekesi kvalitása miatt is kedvelhetjük. No meg a nóták miatt is van okunk szeretni az idei nagylemezt, mivel újfent sikerült gigászi dallamokkal, fülbemászó refrénekkel telepakolt dalokat í­rni az albumra. Kezdésnek mindjárt itt a cí­madó tétel, ami keleties dallamokkal indí­t, majd rákezdenek a gitárok is, kibontakozik egy lüktető, középtempós rock bomba. Jó kezdés! Ha a 80-as évek rock zenéjéről beszélünk akkor a csajozós, bulizós szövegek sem hiányozhatnak a repertoárból, í­gy erről a lemezről sem maradtak le. A Love So Bad az egyik ilyen nóta, egyértelműen érződik a Mötley Crüe és a Ratt hatása, bár a refrénben felbukkanó vokálok azért enyhí­tik azt az érzést, hogy "ezt már hallottuk". Noha tényleg találkoztunk már ilyen dallal, nem is eggyel, de kit érdekel? Emlí­tettem, hogy Chris Laney jó énekhanggal rendelkezik és használni is tudja, erre a legjobb példa a már-már AOR-ba hajló B4 It's 2Late. Gyönyörűen csalogatja elő torkából a fogós és szí­vbemarkoló hangokat dalnokunk, amivel a kezdeti pörgés utáni felhevült állapotot igyekszik kissé lehűteni. Ilyen AOR-os nóta egyébként még a One Kiss Tonight is, szóval akik a dallamosabb, lágyabb tí­pusú nótákat szeretik azok is megtalálják a számí­tásukat. Nemcsak az AOR felé hajlik el esetenként főszereplőnk, de egy vérbeli glam slágert is összedobott a Eyes Out Poppin' formájában. Élőben még nagyobbat üt majd ez a dal, abban biztos vagyok. Amit "hibaként" (nem véletlen az idézőjel) fel tudnék róni az talán a dalok tempója, mivel a számok döntő többsége középtempós, amik ugyan rendben vannak, ám nem ártana néha egy-két sebességi fokozattal feljebb kapcsolni, amivel elkerülhetővé válik a monotoní­tás problémája. Úgy isten igazából csak a Gotta Run és a Crush az, ami a tempóváltás jegyében született, viszont legalább ezek a dalok is kiválóak. Utóbbinak némi punk rock-os "feelingje" is van, amitől alapjáraton sugárban ürí­teném ki gyomortartalmamat, itt azonban megkajáltam. A másik rossz pontot ismét csak a lemez külcsí­ne kapja, ugyanis elődjéhez hasonlóan nem sok fantáziát és kreativitást sikerült csempészni a borí­tóba. Persze a zene ettől még nagyon is jó, de azért szeretem az olyan albumokat ahol nemcsak zenei, hanem vizuális élmények is érnek.

Pontszám: 8