Rhapsody of Fire: The Cold Embrace of Fear (EP)

írta garael | 2010.10.19.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: 

Stílus: szimfonikus power metal

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

Bevallom, kissé meglepődtem, mikor a Metal Hammer havi hangpróbájában a köztudottan hard rock/heavy/power metal rajongó Cselőtei László 5 pontot adott a Rhapsody beí­gért EP-jére s mivel valószí­nűsí­tettem, hogy az én í­zlésemmel megegyező értékí­téletű kritikus nem állt tudatmódosí­tó "Cs vitamin" hatása alatt, némileg szorongva vártam az általam olyannyira kedvelt együttes ez évi második dobását. Előzetesen gyorsan leszögezem: a tisztelt kolléga véleményével egyet is értek, meg nem is. Nem, nem arról van szó, hogy Lucá ék zenélés helyett székfaragásra adták inkább a fejüket (bocs az olcsó poénért), itt bizony egy, a megszokott minőségben tálalt többtételes témakibontással találkozunk, melyben minden, a Rhapsody tól megszokott és általuk megszerettetett zenei elem megtalálható, ráadásul ez a fajta barokkos "számtúlhí­zlalás" nem is újdonság tőlük, gondoljunk csak az évekkel ezelőtti EP tesóra. Az viszont igaz, hogy őket is megfertőzte a Manowar által terjesztett álszimfónikus-komolykodásos művészieskedés ví­rusa, és jó népművelőként úgy gondolták, a zene mellé dráma is dukál. No, ez az a pont, melyben a probléma forrását látom: a fantasyt szeretem ugyan, de nem ilyen operettes stí­lusban (bár gyerekkoromban a Mágnás Miskánál inkább a zenét tekertem volna át a szöveg helyett), mit mondjak, a történetmesélésből kinőve még akkor sem tud lekötni a prózai szöveg egy zenedarab kellős közepén (elején, hátulján), ha azt maga a nyelvtanulásra tökéletesen alkalmas, fantasztikus orgánumú Christopher Lee dörmögi is el (nem beszélve arról, hogy nekem róla mindig a Drakula jut eszembe, esetleg a Három testőr félszemű Rochefortja, ebből is látszik, hogy öregszem.) A héttételesre bontott TCEOF-nél ugyanis a harmadik kvázi számig kell várni, hogy valami zenei is történjen, jóllehet ott aztán igencsak beleerősí­t a talján csapat, s ha az idei soralbumnál nem voltunk elégedettek a szokásos nagyepikus zárással, most aztán megkaphatjuk a magunkét. A The Ancient Fires of Har-Kuun méltó párja a csapatot igazán királlyá tevő témaugrásos dagályteremtésnek, a szokásos, szinte giccsbe hajló túldí­szí­tettség paradox módon válik pozití­vvá a csapat mesevilágában - talán ez az a momentum, melyért sosem tudok úgy haragudni rájuk, még akkor sem, ha a negyedik perc tájékán felhangzó énekesi kiállás dallamát maguktól lopták, s ha szinte előre tudom, mikor jön a csúcspontot prezentáló kórus. Hiába, na, nagyon értik a fiúk ezt a kissé geiles tervezést, s ha nem születtek volna akkor, amikor, talán még szegény Madáchot is meggyanúsí­tanám, kikről mintázta a klasszikus sorokat: "Be van fejezve a nagy mű, igen./ A gép forog, az alkotó pihen." Az EP másik komolyabb tétele a lényegében egy zenei témára felfűzött V. és VI. tétel, mely akusztikusan indulva a szokásos bombasztikus befejezéssel kecsegteti az erre kedvet kapó emberfiát, a koncepciózus jelleget erősí­tő, az előzőekben emlí­tett kórustéma ismétlésével. A zenei világban ezúttal - érthetően- a szimfonikus parasztvakí­táshoz illő modorosabb tempót rendeltek s a folkelemek is megszeppenve húzódnak hátrább, helyet adva az álklasszicizáló - filmzenés törekvéseknek.

Pontszám: 7.5