A gyilkos és a sí­rásó: Wacken Open Air Fesztivál 2. nap - 2010.08.03., Wacken, Németország

írta MMarton88 | 2010.08.31.

Az í­géretes nulladik nap után nagy várakozással néztem a Wacken következő napi programja elé. Sokat nem lehetett aludni, hisz nem sokkal dél előtt már érdekes koncert kezdődött a nagyszí­npadoknál, í­gy a kelés, egy gyors fürdés, és a napos időjárás örömteli konstatálása után már indultam is a fesztiválterületre. Az Amorphist először 2007-ben láttam épp Wackenben, és megmondom őszintén, hogy ha akkor nem adtak volna egy remek bulit, lehet, hogy még ma sem ismerkedtem volna meg részletesebben munkásságukkal. Mindenesetre eddig már két alkalommal lenyűgöztek, bizakodva vártam a folytatást. A relatí­ve korai időpont szerencsére nem tántorí­totta el a finnek rajongóit attól, hogy egy nagyot bulizzanak! A bandán a reggeli álmosság meg sem látszott, a gyönyörű molinó elé felsorakozva, azonnal belecsaptak az új lemez nagy slágerébe, a Silver Brideba, és kezdetét vette az aznapi metal őrület. Noha a dalt imádom, sajnálatos módon a hangzás még borzasztó módon gyengélkedett, minden csak a Sky Is Mine alatt került a helyére. Noha már harmadszor találkozom vele, Tomi Joutsen hihetetlenül karizmatikus előadásmódja még mindig elvarázsolt. Hihetetlen profizmussal, átéléssel, szenvedéllyel, és eleganciával tudja megszólaltatni a csapat dalait, legyenek azok akár a komorabb, death metalos időkből, akár a közelmúltból. Persze társait sem kellett félteni, az egész csapat látványosan, sok mozgással, loboncrázással dolgozott, élvezet volt nézni munkájukat. Lévén, hogy nem kaptak sok játékidőt, nem vacakoltak sokat a szövegeléssel, egy pörgős, ütős best of műsorral készültek a finnek. Noha egyik kedvencem, a Silent Waters kimaradt, ugyanúgy helyet kaptak a programban a korai idő durvulatai (Black Winter Day, Castaway, Against Widows), mint az elmúlt lemezek érdekesebb pillanatai (Towards and Against, From The Heaven), illetve a közönségkedvenc klasszikusok (Alone, Smoke, House Of Sleep). Utóbbi dalok különösen nagyot ütöttek a délután első perceiben, a népes hallgatóság azonnal megőrült az Alone felvezetését hallva, az 'Eclipse' album két sikernótája pedig olyan szenzációs remekművek, melyek méltán kerülhetnek a fémzenei klasszikusai közé. A gigantikus rasztákkal megáldott, őrülten headbangelő Tomi aztán felkonferálta az utolsó nótát, mely a My Kantele volt, s a dí­szes mikrofonba dúdolta annak gyönyörű dallamait. Az Amorphis napjaink egyik legmegbí­zhatóbb koncertbandája, remek teljesí­tménnyel, szenzációs dalokkal, látványos játékkal űzték el a rocker szeméből az álmosságot, s igázták le újfent Wackent. Az őszi pesti koncerten megint kénytelen leszek meglesni őket! Setlist: 1. Silver Bride 2. Sky Is Mine 3. Towards and Against 4. The Castaway 5. Alone 6. Against Widows 7. From the Heaven of My Heart 8. The Smoke 9. House Of Sleep 10. Black Winter Day 11. My Kantele Visszanyalt a fagyi, ugyanis a finnek őszi előzenekara, az izraeli Orphaned Land most az Amorphis után lépett fel a Black Stagen. Előre elnézést kérek a rajongóiktól, de nekem már lemezen sem igazán jött be progresszí­v hastánc metaljuk, bizony élőben sem tudtak meggyőzni. Hiába játszanak energikusan és ügyesen, zenéjük egyszerűen nem tud megfogni, nem tud lekötni, í­gy pár dal után a W.E.T. Stage felé vettem az irányt. Mint később megtudtam, ez öreg hiba volt részemről, hisz a szí­npadon egy idő után szemre való énekesnőjük is feltűnt, akinek hangja még az én szí­vemet is megdobogtatta a legutóbbi albumon, őt jó lett volna megnézni. Majd legközelebb. Az Astral Doors fellépése sajnálatos módon elmaradt a Metalfesten, ám picit kárpótolt már akkor is a tudat, hogy Wackenben majd megleshetem Nilséket. Noha lemezeik kiváló minőségéhez kétség nem férhet, sajnálatos módon a fémzenei körökben még jóval kevesebben figyeltek fel ügyködésükre, mint amilyen siker járna nekik. Így esett meg, hogy szegények a sátorszí­npad apró pódiumán kaptak csak helyet egy fél órás műsorra. A szemet gyönyörködtető molinó előtt zúzó svéd csapat igyekezett a lehető legsűrűbbre összerántani a programot, í­gy egy pörgős, ütős kis műsort kaptunk. Ennek ellenére mind a hét daluk nem fért bele műsoridejükbe, és a záró Cloudbreakernek csak felét élvezhettük ki. Ami nagyon hamar feltűnt, az nem volt más, mint hogy igazán sok ember volt kí­váncsi Johanssonékra. A hangulatot panasz nem érhette, a lelkes közönség egy emberként tombolt, bármit is kaptak elő a zenészek. Mivel még nem volt korábban szerencsém a formációhoz koncerten, engem is meglepett, hogy Nils Patrick Johansson mennyire jól hozza a témáit élőben, arról nem is beszélve, hogy orgánumának "Dio rokonsága" mennyire kihallatszik ilyenkor. Szerencsére mozdulataival erre nem játszik rá, egész más karakter, mint Dio, bár az is igaz, hogy karizmatikusság tekintetében még van hová fejlődnie. A csapat végig jókedvűen, élvezettel muzsikált, Ulf Lagerstroem basszusgitáros, illetve Joachim Nordlund gitáros orcájáról le nem lehetett törölni a vigyort a koncert alatt, de Joakim Roberg billentyűs is benne volt minden marháskodásban. A deszkákat nem szántották fel, de feelinges, élvezetes, korrekt produkciót kaptunk, egy remek délutáni heavy metal party helyszí­névé változott a sátor. A setlist tekintetében nyilván mindenki tud mondani olyan dalt, ami kimaradt, én nagyon szí­vesen meghallgattam volna a Testament of Rockot, de még í­gy sem hanyagolták a srácok az új albumot, valamint néhány régebbi klasszikus is helyet kapott, arról nem is beszélve, hogy az Evil Is Forever külön egy rajongójuk kérésére került terí­tékre. Nyilván nem ez volt a fesztivál legnagyobb bulija, de igazán örültem, hogy végre elcsí­phettem a svéd formációt, élőben sem rosszabbak, mint lemezen, a rajongók alig akarták elengedni őket. Remélem mihamarabb pótlásra kerül a tavasszal elmaradt pesti buli, valamint, hogy szépen lassan a rock társadalom is felfigyel a csapatra. Megérdemelnék. Setlist: Call of the Wild Black Rain Power and the Glory Of the Son and the Father Evil Is Forever Time to Rock Cloudbreaker A Voivoddal érdekes a viszonyom. Lemezen meglehetősen ritkán kapom elő őket, de élőben mindig le tudnak nyűgözni. Nagyon szimpatikus, hogy a thrash metalnak nem a primkó ágát űzik, hanem egy egészen sajátos megközelí­téssel rendelkező, egyedi, érdekes, izgalmas zenét játszanak. Arról nem is beszélve, hogy a szöveg, illetve témavilág, valamint Away rajzai szintén könnyedén le tudnak nyűgözni. Evidens volt, hogy Wackenben sem hagyom ki a thrash veteránok buliját, és nem is bántam meg. Egy korrekt best of-ot kaptunk ezúttal is, s amí­g a Reiter a német ajkúakat szórakoztatta a Black Stagen, örömmel konstatáltam, hogy egész szép népes tömeg volt kí­váncsi Awayék produkciójára is. Persze már a kezdésnél biztosra mentek, a Voivod már az első percben hatalmas üdvrivalgást kapott, de a Ripping Headaches is leszaggatta minden thrasher fejét, a legnagyobbat pedig az Experiment, a Nuclear War, illetve az Astronomy Domine feldolgozás ütötték. Az új lemezről sem feledkeztek meg teljesen a srácok, a Global Warning ékesen példázta, hogy nem csak a múltjuk miatt szeretjük őket. Vitán felül áll, hogy a csapatból a legnagyobbat ezúttal is Snake alkotta. Nem mintha a többiek munkája nem lenne elismerésre méltó, de amit ez a frontember csinál, az valami hihetetlen. Grimaszai, vicsorai, mozdulatai, figurái teljesen megbolondí­tják a műsort, komolyan mondom, már nézni is élmény a srácot. Tökéletesen adja el a "Pink Floyd thrasht". Persze Dan és Blacky sem bí­zzák a véletlenre a szí­npadi mozgást, noha kevesebbet mászkálnak, a grimaszok, headbangelések elmaradhatatlan kellékei játékuknak, és a bombabiztos dobos, Away sem panaszkodhat játéka szí­ntelenségéről. Visszatérve Danhez, nincs könnyű dolga Piggy helyén, de már sokadszorra bizonyí­totta, hogy tökéletes választás volt, nem csak a sérója miatt került a csapatba. Érdekes amúgy a Voivod helyzete, állí­tásuk szerint többet nem akarnak sorlemezt kiadni, de feloszlani sem szeretnének. Kár is volna. Látszik, hogy jól érzik magukat a szí­npadon, egy remek muzsikusokból álló vidám, jókedvű bandáról van szó, olyan lelkesedéssel, és tűzzel zenélnek, amit a fiatalok is megirigyelhetnének. Mindesetre borzasztóan remélem, hogy a koncertezés elég lesz ahhoz, hogy fenntartsák maguk iránt az érdeklődést. A szűkös fesztiválmenetrend miatt ők is egy gyors, pörgő műsorral álltak szí­npadra, nem húzták sokat az időt, ám a megemlékezés legendás gitárosukról természetesen ezúttal sem maradt el. A Voivod remek formát mutat, remélem még sokszor meg tudom lesni ezt a felállást, nem egyszerű muzsikájukat végtelenül profin, látványosan, élvezetesen adják elő. Le a kalappal! Setlist: Voivod The Unknown Knows The Prow Ripping Headaches Tribal Convictions Global Warning Overreaction Experiment Nothingface Brain Scan Nuclear War Astronomy Domine (Pink Floyd feldolgozás) Noha eddig sem a kommersz zenékről szólt a napom, de egy kis délutáni pihenést követően egy igazi különlegesség, egy underground legenda műsorát indultam meglesni. A Lizzy Borden egy extravagáns amerikai glam csapat, akiket vélhetőleg Budapesten nem fogunk tudni megnézni a közeljövőben, í­gy maradt Wacken. Előzetesen sokat tűnődtem, hogy helyettük ne a Kamelotot válasszam-e inkább, de mivel őket egy hónapon belül háromszor is láttam, végül Bordenékre szavaztam. Nem is bántam meg! De nem ám! Csak keresgéltem az államat eléggé szűkös műsoridejük alatt. Bordenék igazi show-t hoztak. Ez nem egy sima koncert volt. Lizzy gyakorlatilag szinte folyamatosan cserélgette maszkjait, volt vérköpés, vérszí­vás, amikor úgy tartotta kedve, kisétált a fotósárokba pacsizni, a Blood Tonight alatt pedig végigkente az első sor arcát vérrel. Bájos segí­tők is támogatták a frontembert, két csinos táncosnő bújt hol angyali, hol ördögi szerepekbe, de amikor úgy adódott, halálnak halálával is haltak a gonosz vámpí­r, Lizzy harapása által. Persze bőven volt lehetőség visszaadni a "kedvességet" az American Metal alatt, amikor az amerikai zászlót vágytól égő ágyéka elé helyezve, a szí­npadon egy rövid (és sajnos csak imitált) erotikus jelenetet mutattak be. Szóval volt itt minden, mint a búcsúban. De nem csak az Alice Cooper/Blackie Lawless keverék frontember körül forgott a világ! Lizzynek remek érzéke van társakat találni maga mellé, zenészei iszonyat feszesen, precí­zen játszottak, ráadásul olyan látványosan, hogy az ember nem győzte kapkodni a fejét. Folyamatos szaladgálás, pózok, figurák, mozgások, hajrázás, a kutya fáját, ez aztán a glam metal buli! Komolyan, mintha csak a régi klipeket látnánk, (leszámí­tva a tupí­rt...) Dario Lornáék pontosan tudják, hogy mitől is döglik a légy. Jó látni, hogy ezek a fiatal rock 'n rollerek is mennyire tisztában vannak a 80-as évek látványelemeivel, stí­lusával. A nem túl hosszú műsor igazi slágerparádé volt, a Me Against The World/We Got The Power/American Metal trió valósággal az őrületbe kergette az apró sátor népes közönségét, de a Tomorrow Never Comes sem szólt kicsit, akárcsak a zárásként előkapott és Dio emlékének ajánlott Rainbow feldolgozás. Egy látványos, profi show műsort kaptunk, aki bí­rja a 80-as évek amcsi hajmetalját, mindenképp menjen el egy Borden bulira, csalódás kizárva. Remélem legközelebb még többet kapunk belőlük. Setlist: Tomorrow Never Comes Red Rum Me Against The World There Will Be Blood Tonight American Metal We Got The Power Long Live Rock 'N' Roll (Rainbow feldolgozás) Amint kiléptem a sátorszí­npadról, rohantam is a Kamelot bulijára, melynek a végét még sikerült í­gy elcsí­pnem. Vélhetőleg azért, mert akkor az egész bulit láttam, nekem az MCF-en jobban tetszettek, ott valahogy olyan lelkesen próbálták megfogni a die hard Manowar rajongókat, hogy egész különleges atmoszféra alakult ki. A setlist a pesti, illetve a szlovén buli kivonatolt verziója volt: a srácok korrektül hozták a tőlük megszokott, elvárt szí­nvonalat. Khan teljesí­tménye ezúttal is minden szempontból tökéletes volt, Oliver azon kevés billentyűsök közé tartozik, aki a hangszer mögött is képes életre kelteni a szí­npadot, de a többiek sem szégyenkezhettek a mozgás, az őrültködés tekintetében. A Forevert érzésem szerinte egy picit túlságosan is elnyújtották, bár lehet, hogy csak szerettek volna egy kis időt adni a közönségnek, hogy megcsodálhassák a léghajót, amely pár méterrel az emberek feje fölött repült végig a küzdőtéren. A March Of Mephistora idén sajnos nem sikerült idecsábí­tani Alexet az Atrocityből, de a dobos lányok, valamint a látványos pirotechnika í­gy is királyi hangulatot teremtett a küzdőtéren. Az idei nyár egyik legtöbbet látott csapata nálam a Kamelot volt, remek formában is vannak, most már igazán várom az új lemezt, valamint, hogy egyszer végre nem fesztiválon, hanem önálló bulin nézhessem meg őket. Setlist: Ghost Opera When The Lights Are Down The Great Pandemonium Karma Center of the Universe The Human Stain Rule the World Forever March of Mephisto Tarjára mész vagy Arch Enemyre? A táborban ez volt a nap slágerkérdése. Mókások voltak a Wacken szervezők, hogy a két hölgy vezette csapat egyszerre játszott két különböző szí­npadon, ráadásul, ha a rock szcénában van két olyan frontasszony, akik egymásnak tökéletes ellentétei, akkor azok Tarja, illetve Angela. Nos, az én válaszom a kérdésre az "egyik sem" volt. Noha Turunen művésznőt szí­vesen elcsí­ptem volna, beálltam várakozni, hogy jó pozí­ciót szerezzek meg a Grave Digger bulira. Ez viszont azt jelentette, hogy rálátást, illetve hallgatnivalót az Arch Enemyről kaptam, szóval akarva-akaratlanul, már harmadszorra volt szerencsém megnézni a death metal brigádot. Fura mód tetszettek is, bődületes energiákat szabadí­tottak fel a küzdőtéren, iszonyatos brutalitás uralkodott mind a zenében, mind a közönség soraiban. Noha a szervezők elmondták, hogy idén tilos a wall of death, illetve a circle pit, a mentősök í­gy is tucat számra emelték ki a vérző fejű embereket a közönség soraiból. A banda energikusan, agresszí­van, keményen játszott a népes nézőseregnek, Angela vehemenciáját sok férfi frontember megirigyelhetné, az Amott tesók játéka pedig még mindig zseniális: ha valaki a death metalt nem kedveli, a szólók miatt akkor is érdemes megismerkedni az Arch Enemyvel. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy legutóbbi kiadványuk, a 'The Root Of All Evil' korai dalaik újra felvett verzióit tartalmazza, a csapat nem nagyon nosztalgiázott, a műsor gerincét az amúgy is Angelával készült slágerek jelentették. Érzésem szerint egy picit lehetett volna pörgősebb is a program, de a rajongók í­gy is teljesen megőrültek, a csapat pedig ezt egy remek bulival hálálta meg. Az órás koncert végén a Fields of Desolation alatt egy hosszas meghajlást, búcsúzkodást is tartott a csapat, a mostani buli pedig remek apropót jelentett, hogy tovább folytassam ismerkedésem a munkásságukkal, hisz hiába a tőlem idegen műfaj, ez a koncert jó volt. Setlist: The Immortal Revolution Begins Ravenous Taking Back My Soul My Apocalypse Dead Eyes See No Future Dead Bury Their Dead We Will Rise Nemesis Tarja Turunen bulijáról csak egy gondolatot tennék. Nem titkolom, azért látogatom rendszeresen a művésznő koncertjeit, hogy hallhassak tőle Nightwish dalokat (no meg, hogy élvezhessem Mike Terrana szenzációs, látványos játékát), hisz bár a saját dalok nem rosszak, egy Wishmastert, vagy Over The Hillst nagyon jó lenne már elcsí­pni tőle. Ezért is voltam csalódott a miskolci buli után, de ahogy olvastam, még a MoR-on sem erőltette régi dolgait a művésznő. Ehhez képest Wackenben a szerencsések hallhatták a Sleeping Sunt, az Over The Hillst, illetve a Wishmastert is. Szóval kicsit azért sajnálom, hogy erről lemaradtam. Talán majd legközelebb. (Bár az, hogy a Still Of The Nightot nem kellett újból végigszenvedni, picit feldob.) Setlist: Intro ("If you Believe") Enough Lost Northern Star My Little Phoenix Cií ran's Well Sleeping Sun (Nightwish feldolgozás) Still of the Night (Whitesnake feldolgozás) I Walk Alone In For A Kill Over the Hills and Far Away (Gary Moore feldolgozás) Falling Awake Wishmaster (Nightwish feldolgozás) Die Alive "The clan's are marching `gainst the law Bagpipers play the tunes of war Death or glory I will find Rebellion on my mind" A nap, sőt a fesztivál egyik, ha nem a legjobb koncertjét a Grave Digger adta. Nyí­lt titok volt, hogy ez egy hatalmas buli lesz, a csapat 30 éves szülinapját hivatott megünnepelni, méghozzá oly módon, hogy elhangzott a teljes 'Tunes Of War' album, sőt rengeteg vendég és látványelem is szí­nesí­tette a műsort. Már a kezdés sem volt semmi. A hamarosan megjelenő új lemez borí­tóját mintázó háttérvászon előtti dobcucc, illetve rengeteg hangfal elé kisétált három skót dudás, hogy nekikezdjen az intronak, a The Bravenek. A három dudást aztán rengeteg társ követte, egy teljes dudazenekar, illetve néhány kí­sérő ütős masí­rozott fel, és mint egy "élő intro" vezették fel a 'Tunes Of War' lemez első slágerét, átadták a helyüket a muzsikusoknak, és hatalmas tűzijáték mellett berobbant a Scotland United! Nehéz megfogalmazni még utólag is a gondolatok erről a buliról. Egy biztos, egy harminc éves születésnapot í­gy kell megünnepelni. Rengeteg pirotechnikai effekt, gyönyörű fények, hatalmas, borzasztóan lelkes közönség, sok vendég, illetve öt vérbeli heavy metal muzsikus tett róla, hogy a péntek este igazán történelmi jelentőségű legyen. A hangzás végig kifogástalan volt, a klasszikus lemez jobbnál jobb tételei pedig iszonyat erővel és feszességgel dörrentek meg egymás után. Noha a The Dark Of The Sun még annyira nem idegen a koncertrepertoárból, a Braveheartot nagyon jól esett élőben viszonthallani, pláne, hogy a közönség egy emberként fújta a refrént. Persze ez csak hatványozódott a The Bruce alatt, való igaz, hogy lemezen messze nem a kedvenc sí­rásó dalom, amilyen hangulatot tud teremteni élőben, az valami frenetikus. A The Ballad Of Mary alatt vendég érkezett a szí­npadra, a mindig elbűvölő Doro volt partnere egy csodaszép duett erejéig a szoknyás, skót harcosnak öltözött Boltendahlnak. A varázslatos, katartikus pillanatok után aztán tovább dübörgött a heavy metal, s a Cry For Freedom szélvész témája után el is érkeztünk az este csúcsához, a Rebellionhoz. Ez volt az a dal, ahol az addig csak a háttérben vokálozó Van Canto is előrejött, hogy buzdí­tsa picit a közönséget, valamint a Wackenben nemzeti hősnek számí­tó Hansi Kürsch is a szí­npadon termett, hogy szintén szoknyában duettezzen Chrissel. A rengeteg tűzzel kí­sért, igazán különleges nóta persze őrületbe kergette a küzdőtéren a rockereket, a fesztivál egyik csúcspontját jelentette a dal. Nehéz ilyen különleges percek után tovább folytatni a műsort, de a lendület megmaradt, a lemezt záró Culledon Muir pörgő taktusai újfent mozgásra késztették a nyakcsigolyákat, a közben bemutatott dobszóló pedig lazán lenyomta a lemezen hallhatót. Sajnos hamar elrepült a 'Tunes' játékideje, és már a ráadásblokknál jártunk, amelybe a friss lemezes kiválóság, a Ballad Of a Hangman került, a zseniális Excalibur, illetve a fémalapvetés Heavy Metal Breakdown. Kí­váncsian vártam, hogy miként áll helyt az új gitáros, Axel Ritt a szí­npadon, és azt kell mondanom, hogy minden várakozásomat felülmúlta. Nem szántotta fel a deszkákat, mint az örökké futkosó Boltendahl, de szinte végig mosolygott, tartotta a kapcsolatot a közönséggel, tiszteletet parancsoló hajzuhatagát pedig hatalmas elánnál rázta. Persze ez mit sem ért volna, ha játéka nem állja meg a helyét, de erről szó nincs, remekül hozta elődei témáit. Mindenképp szimpatikusabb számomra, mint Manni Schmidt. A kérdés, hogy a lemezen is képes lesz-e pótolni. A Becket/Arnold ritmusszekció összeszokott, profi munkát végzett, s noha szerintem inkább látványelem a bandában, de a halál, H.P. Katzenburg sem unatkozott a Van Canto-s énekesek között. A Grave Digger egy látványos, remek hangulatú, élvezetes bulit csapott, a helyiek teljesen megőrültek. Ez volt az a buli, amit mindenképp ki kell adni DVD-n, ezt bizony látni kellett. Noha nem a 'Tunes Of War' a kedvenc lemezen, minden dal szenzációs volt, abszolút nem volt hiányérzetem a buli végén. Ez egy minden szempontból etalon koncert volt, ami alatt az ember totálisan el tudta magát engedni, és semmi más nem számí­tott, csak hogy lehessen énekelni és headbangelni a legendás slágerekre. A fesztivál egyik legjobb bulija volt, Isten éltesse még nagyon sokáig a Grave Diggert! Setlist: The Brave Scotland United The Dark of the Sun William Wallace (Braveheart) The Bruce (The Lion King) The Battle of Flodden The Ballad of Mary (Queen of Scots) (Vendég: Doro Pesch) The Truth Cry for Freedom (James the VI) Killing Time Rebellion (The Clans are Marching) (Vendég: Hansi Kürsch, Van Canto) Culloden Muir Ballad of a Hangman Excalibur Heavy Metal Breakdown A nap legnagyobb neve a Slayer volt, és tessék érte megkövezni, de leí­rom: én bizony csalódtam bennük. Nyilván ezzel a véleménnyel kisebbségben leszek, de azért álljunk csak meg egy szóra. Értem én, hogy egy thrash metal legendáról beszélünk, értem én, hogy nincsenek most könnyű helyzetben, értem én, hogy olyan dalaik vannak, hogy ha semmit nem csinálnak, "csak" eljátsszák őket, már akkor megőrülnek az emberek, de azért ez nem mentség nálam. A Slayer bulija egy totálisan lélektelen hakni volt. Mert értem én, hogy Araya nem headbangelhet, meg azt is értem, hogy Kerry King állí­tólag ételmérgezésben szenvedett, de annyira lehangoló volt már csak ránézni is a csapatra, hogy az valami hihetetlen. Felment három zenész a szí­npadra, megálltak, és szinte minden mozgás nélkül, mindenféle élvezet, tűz vagy beleélés nélkül adták elő - egyébként méregerős - dalcsokrukat. Jó, hogy Araya nem mozog a mikrofon mögött, de King is végig lecövekelve nézett maga elé a napszemüvegében, és Hannemannak is le kellett borulnunk, ha hébe-hóba méltóztatott sétálni egyet a szí­npadon. Könyörgöm, a Grave Digger látványos, élettel, tűzzel teli produkciója után ezt a bandát nézni igen fura volt, arról nem is beszélve, hogy pár órával korábban a Lizzy Borden zenészei egy nyolcad ekkora szí­npadot olyan energiával zúztak szét, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Ha van valaki, aki minden tiszteletet, és dicséretet megérdemel, akkor az Lombardo, na ő aztán kitett magáért. Iszonyat vehemenciával, baromi látványosan hozta a dobtémákat, minden elismerésem az övé. Nem akarom amúgy a többieket sem nagyon bántani, ez most egy fáradt koncert volt, emberek vagyunk, előfordul az ilyen, belefér. Nyilván nagyon szoros most a turnémenetrend, nincsenek is túl jól a tagok, és az mindenképp a csapat javára vált, hogy rajongóik í­gy is teljesen megőrültek tőlük. Hatalmas ovációt kaptak az olyan slágerek, mint a Seasons, vagy a South Of Heaven, de az új nótákra is rendesen beindult a nép. Ki tudja, lehet, ha én is közelebb állok, és pogózok, a hangulat magával ragadott volna. Még egy erősen gátló tényező akadt a koncerttel kapcsolatban, mégpedig a hangzás. Ahonnan néztem a bulit, ott olyan brutálisan túlhangosí­tották a basszust, hogy a szó legszorosabb értelmében fizikai fájdalmat jelentett hallgatni a csapatot (a füldugómat meg naná, hogy a sátorban felejtettem). Így azért nehezen szórakozik az ember... Akárhogy is, a Slayer most nem igazán volt formában, ez egy fáradt, ám zeneileg azért precí­z, korrekt buli volt. A dalok interpretálása tökéletesre sikeredett. A rajongók nagyon jól szórakoztak, én pedig a mostani esetet elnézem a csapatnak, és legközelebb is megnézem őket, ha lesz rá mód. Biztos vagyok benne, hogy ennél többre is képesek. Setlist: World Painted Blood Hate Worldwide War Ensemble Expendable Youth Dead Skin Mask Seasons in the Abyss Hell Awaits Spirit in Black Mandatory Suicide Chemical Warfare Raining Blood South of Heaven Angel of Death A True Metal Stagen a napot az Anvil zárta. Egy eléggé elgondolkodtató koncerttel. Pontosabban nem is a koncert volt elgondolkodtató, hanem, hogy a Wackenen betették főbandának az Anvilt. Még mielőtt nekem esnének a farmer-mellény-egyenruhás true arcok, igen, minden tiszteletem a csapaté, legendák, a metal zene egyik legelhivatottabb, "legtrúbb" csapata, akik minden elismerést megérdemelnek. De én mégsem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó ötlet volt rájuk "pazarolni" egy headliner időpontot. A korábbi években az Iced Earth, az Avantasia, illetve Doro játszott ezekben az órákban ezen a szí­npadon, és hozzájuk képest az Anvil igazolása... maradjunk annyiban, hogy "érdekes döntés" volt. Szégyenteljesen kevés ember volt rájuk kí­váncsi. Noha a kamerát ügyesen forgatták a technikusok, és úgy nézett ki, mintha tele lenne a küzdőtér, borzalmasan foghí­jasan álltunk, talán 15000 ember volt ott, ahol ilyenkor 50000-60000-nak kellene. Pedig a banda mindent megtett. Hihetetlen volt nézni őket. Biztos, hogy nem ekkora helyekhez szoktak, mégis folyamatosan élt a szí­npad, és végigállatkodták a műsorukat. Lips egyszerűen egy eszement figura, hihetetlen showman, imádtam minden mozdulatát, komolyan. A vibrátoros trükktől kezdve, a gitáron történő beszéden át a fogkikapásig mindent bemutatott, ráadásul folyamatosan tartotta a kontaktust a közönséggel, mozgott, grimaszolt, pózolt, szenzációs amit, illetve, ahogy csinál. Nyilván nem érheti panasz Robb Reiner dobost (kaptunk is egy kis szólót a White Rhino alatt), illetve Glenn Five basszert sem, bár lehet, hogy nem ártana újból bevenni egy másodgitárost, úgy azért jobban szólnának a régi dalok. Az Anvil filmben fejtegeti Lars Ulrich, hogy nem igazán érti, hogy az Anvil miért nem futott be, miért nem lett sikeres banda. Nos, nekem van egy sejtésem... Mert szép, és jó, hogy lelkesek, hogy őrültek, hogy bohócok, de valami nagyon hiányzott ezen az estén. Méghozzá az igazán jó, erős, fogós dalok. Persze, ezzel a véleménnyel lehet vitatkozni, de az Anvil hiába egy szeretetre méltó, szimpatikus brigád, egyszerűen nincsenek slágernótáik, nem ragadnak meg dalaik könnyen az ember fülében, hiányoznak az orbitális refrének, a libabőrt hozó dallamok. A közönség nem igazán indult be, nem igazán alakult ki leí­rhatatlan hangulat, inkább amolyan "túristabuli" volt ez. A legnagyobb ovációt a Metal On Metal kapta, de ezzel együtt is egy picit hiányérzetem volt a koncert után. Furcsa szituáció ez. Egyrészt értem, hogy ez a banda minden elismerést megérdemel, és példaértékű az a fajta elhivatottság, amivel rendelkeznek a fémzene iránt. De pusztán tiszteletből (rossznyelvek szerint "szánalomból") betenni őket főzenekarnak... Nyilván megérdemelték, de ezt azért még egyszer átgondoltam volna a szervezők helyében. Mert a gyönyörű fények előtt feelingesen zúzó metalfogat erős élőben, az nem kérdés. De, hogy a filmmel együtt mekkora igény van rájuk manapság... mindenesetre valószí­nű, hogy nem egy "true metal stagenyi". És én ezt borzasztóan sajnálom. Setlist: March of the Crabs 666 School Love Winged Assassins This Is Thirteen Mothra Thumb Hang White Rhino Forged in Fire Metal on Metal Így telt el a második nap, és miközben a Corvus Corax "introgyűjteményét" hallgattam lefekvéshez készülődve, kicsit elgondolkoztam. Ha a szí­vemre teszem a kezem, azt kell mondjam, hogy a két nap eddig mindössze egy olyan buli volt, amitől igazán nagy hatást dobtam, amitől katarzis, libabőrös, észvesztés történt, ezt a bulit pedig a Grave Digger adta. Azért a korábbi években egy-egy nap legalább 3-4 ilyen koncertet el sikerült Wackenben elcsí­pni. Úgyhogy nem minden aggodalom nélkül tértem nyugovóra, ám szerencsére az utolsó nap mindenért kárpótolt. Szöveg: MMarton88 Anvil képek: Del Ohlsen Amorphis, Astral Doors, Orphaned Land, Voivod képek: MMarton88 Arch Enemy, Slayer, Kamelot, Grave Digger képek: Dirk Illing Borden és Tarja képek: Thomas Schlein Vezércikk fotó: Ralph Larmann

Legutóbbi hozzászólások