Wuthering Heights: Salt

írta Mike | 2010.07.19.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Scarlet Records

Weblap: www.wuthering-heights.dk

Stílus: power metal

Származás: Dánia

Dalcímek

Értékelés

Noha Dánia még mindig nem tartozik a rock/metal nagyhatalmak közé, a Mercenary vagy a Volbeat neve azonban ismerősen csenghet a jelenkor emberének, az olyan legendákról nem is beszélve, mint a Mercyful Fate és a Pretty Maids. A Wuthering Heights is dán föld szülötte, és jóllehet a 'Salt' immár az ötödik albumuk, legtöbbünknek erről még mindig a BrontíŤ-regény ugrik be, és vélhetően ez már nemigen fog változni. Nem mondom, hogy a zenekar nem szolgálna rá a nagyobb népszerűségre, hisz a maguk stí­lusában egyedi hangzásvilággal rendelkeznek (méghozzá sokkal zeneibbek, mint például a rokonműfaj újdonsült kiskirálya, a hisztérikus tinisikert kirobbantó Sabaton), ám a muzsikájuk nem éppen rádióbarát: ugyan folkos elemekkel átszőtt power metal a játék neve, a WH viszont az árral szemben úszik, nem a manapság oly divatos könnyed-lakodalmas irányzatot képviseli, és még csak nem is a közérthetőbb Helloween-vonalat; a Blind Guardian jó párhuzam, a Wuthering Heights hozzájuk hasonlóan nehezebben befogadható, aprólékos műgonddal megszerkesztett tételekkel operál, amelyek ráadásul nem éppen négy perces sörhabos slágerek. És hát nem akárki a frontember: az a Nils Patrik Johansson, akit az utóbbi évek egyik legnagyobb tehetségének tartanak mind a rajongók, mind a szakma, s aki többek között az Astral Doors sorait is erősí­ti. Az pedig már szinte ordas közhely, hogy Ronnie James Dio méltó utódjaként szokás emlegetni - Jí¸rn Lande mellett. (Számomra mondjuk kissé modoros az énekstí­lusa, de ezt csak csendben jegyzem meg.) A WH nevével először akkor találkoztam, amikor idestova öt-hat évvel ezelőtt egy cimborám a kezembe nyomta a 'Far From The Madding Crowd' cí­mű korongjukat, azzal a felszólí­tással, hogy "na, öcsém, akkor most meg fogod hallgatni a Longing For The Woods-ot!" Meghallgattam. Bár abban az időben sem szenvedtünk hiányt az europower anyagokból, ez a - egyébként három részes - szerzemény mégis rendesen falhoz kent: a refrénje kitörölhetetlen, eszelősen nagy himnusz, én mondom! Mindazonáltal az elmúlt egynéhány évben ritkábban vettem elő a Wuthering-lemezeket... A friss műre négy évet kellett várni, és a 'Salt'-tal való első találkozáskor azonnal szembetűnt - a szerintem meglehetősen jellegtelen borí­tó mellett - a roppant harmatos hangzás: 2010-ben a pergőnek nem szabad ilyen fakón, erőtlenül szólnia, a gitárok rendre agyonnyomják! A muzsika azonban most is, mint korábban, rendkí­vül cizellált és sokrétű, már a másfél perces intróban (Away!) benne van minden, amiért a bandát szeretjük: finom kezdés, majd rögtön egy erősen Gamma Ray-hatású speed melódiafutam. A fiúk a folytatásban sem szállnak le a gázpedálról, noha a The Desperate Poet-ban rengeteg tempó- és témaváltással élnek, ami mondhatjuk tipikus WH-védjegy. Helyenként nekem éppen ezzel van a bajom: nem csupán egy-egy dalnak, hanem akár a komplett albumnak a lendületét törik meg a gyakorta be-beszúrt, eltérő jellegű és dinamikájú elemek, főként, ha egy szélvész power metal vágtát szakí­tanak meg sebbel-lobbal egy andalí­tóan mesemondós reneszánszbetét kedvéért, hogy aztán rögvest felpörögjenek. Ettől függetlenül természetesen számos kiváló pillanattal ajándékoznak meg minket: a The Mad Sailor az egyik ilyen, már az "Abra-macabra, baby, here we go!" indí­tás óriási, a refrén pedig olyan, mintha egy csordultig megtelt í­r kocsma komplett ivóközönsége egyszerre dörögné! Hibátlan nóta, bár tudom, egyes rosszmájúak éppen az efféle germános jellegű dí­nomdánom okán tartják nevetségesnek e műfajt. Én személy szerint teszek rájuk... Az epikus, majd' nyolcperces The Last Tribe (Mother Earth) nyitányába még egy nyúlfarknyi blastbeat is befért, ahogy folkos és bombasztikus, középtempós részek is egyaránt, nehogy ráunjunk a sok speedelésre, haha! A Tears újfent Blind Guardian-hatásokról árulkodik, nagyjából a 'Nightfall In Middle-Earth' környékén lehet keresni azokat, és még hegedűjáték is szí­nesí­ti, kár, hogy csak egy röpke pillanat erejéig. A Weather The Storm elején Nils úgy énekel, mint a nagy Kai Hansen (az már más kérdés, hangban melyik a "nagy"), a dal maga már kevésbé Gamma Ray-es, és valahogy mintha nem is állna össze, jönnek-mennek a verzék, a refrén sem igazán karakteres, hét percben pedig unalmassá válik, tehát amolyan középszerű. A The Field refrénje viszont fantasztikus, a szólókat akár Michael Weikath is játszhatná, ám hogy ne legyen teljes az öröm, ezt a dalt is sikerült egy kissé széttördelni, a kevesebb dobkiállás több lett volna, stb. Az ex-Savatage-főnök Jon Oliva stí­lusára hajaz az ének a mindössze kétperces Water Of Life-ban, amely tulajdonképpen egy olyasféle "pohár-fenekére-nézős" ballada. A 'Salt' - ahogy e műfajnál lenni szokott - egy nagyepikával zárul a Lost At Sea képében: ha egy zenekar a negyedórás játékidő fölé merészkedik egy szám esetében, bizony könnyen megégetheti magát, amennyiben túlteng bennük az önbizalom, ám a kreatí­v ötletek hiányában csupán egymásra pakolják a témákat. Itt nem erről van szó, bár az is tény, hogy a Lost At Sea nem egy Rime Of The Ancient Mariner-szintű katarzis; találunk emlékezetes és kevésbé izgalmas epizódokat, nekem személy szerint hiányzik a mindent elsöprő, monumentális refrén.

Pontszám: 8