Iron Fire: Revenge

írta garael | 2006.04.15.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Napalm Records

Weblap: www.ironfire.dk

Stílus: power metal

Származás: Dánia

Dalcímek

Értékelés

A kalózfanokra az utóbbi időkben í­nséges idők járnak, hiszen minden tengeri farkasok legfőbb dalnoka az új évezredben igencsak gyengélkedő formát mutatott, a legutóbbi Running Wild album egyöntetűen kiví­vta a legrosszabbul szóló album dicső cí­mét. Szerencsére azonban új kalóz tehetség tűnt fel a metal-tenger horizontján, hogy harcos lendülettel verjen lelket az elcsüggedt haramiákba. Ráadásul az öreg tengeri gálya helyett egy modern romboló fordí­tja az ósdi bronz csatakí­gyók helyett krupp acél precí­ziós fegyvereit a közönség, illetve a metal ellenségei felé, hogy félelmet nem ismerő csatakiáltásokkal rohanja le a felkészületlen áldozatokat. Az Iron Fire (ez a név nekem némi fejtörést okoz, márha megpróbálom elképzelni a magyar jelentésből adódó képet) nevű dán (!) csapat ugyanis nem titkoltan felvállalva a Running Wild örökségét most azokhoz a hí­vekhez szól, akik kissé hiányolták már a zenei palettáról ezt a hősi, kurjongatós, primkó, ám azonnal ható metalt, és az új évezred modern technikájával köröket verhetnek az öreg tengeri farkasok német képviselőjére. Hogyan is néz ez ki a zene nyelvén? Nos, adottak azok az indulószerű, alapvetően a német katonai zenei hagyományokból táplálkozó dallamok, melyek annak idején győzelemre vitték a vágtató vadokat, és adottak a mai modern metál hozta röfögő riffek, melyekkel a fiatalabb hallgatókat is megnyerhetik a vikingek (ők is kalózkodtak eleget, nemde?) késői utódai. Itt bizony nincs öreges vánszorgás, kongó dob és erőtlen gitárpengetés: a dalok ágyúgolyóként szelik át az éter hullámait, megannyi himnuszként hí­rdetve a kalóz dicsőséget.Az énekesben egy kis hibával klónozott (került egy (hang)ráspoly is a genetikai koktélba) germán Eric Adams-ot üdvözölhetünk, kinek sikolyaitól valószí­nűleg az is csokit ereszt, aki egyébként nem szereti az édességet. Az olyan himnuszok, mint a rendkí­vül ötletes cí­mű Ironhead a maga kiabálós refrénével - melynél valószí­nűleg maga Rolf sem tudna jobb kalóznótát í­rni-, a némi Gamma Ray-es beütéssel rendelkező Whirling Of Doom, a stadionrock világát idéző, azonnal slágerré váló Savage prophecy szavatolhatja, hogy a modernizált klisékbe csomagolt dallamok sikeresek legyenek. De ki tudna ellen állni a Fate of Fire modern staccato riffjének, melyre úgy ül rá a slágeres dallam, mint csatamezőre a dögszag, vagy az Alone in the dark kocsmai danolászdás refrénjének, melytől a kocsmárosné segge is beleremeg? Az Iron Fist legénysége pedig nem kegyelmez: szünet nélkül jönnek a slágerek, mint megannyi ökölcsapás, mely ellen csak annyit tehet a hallgató, mint Tyson Holyfield ellen: megpróbál beleharapni a kalózok fülébe. A hangzás szokatlanul erős, amit a riffek ereje is kihangsúlyoz, úgy gondolom, az olyan ütemek, mint ami a Mindmachine-ban vannak, nemigen férnének már be a Running Wild hagyományápoló zenéjébe, pedig szerintem nem válna Rock'n'Rolf hátrányára, ha korrepetálásra menne Iron Fire-ék hajórára.

Pontszám: 9