Doro: Warrior Soul
írta garael | 2006.04.03.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Kedves barátom, Turisas szavait idézve - melyek már születésükkor klasszikussá váltak: "... a heavy metal/hard rock zene alapvetően maszkulin műfaj, és a gyengébb nem frontemberesedési törekvései ellenére azért ez így is marad. Üdítő színfoltként azért sok esetben el tudom fogadni,sőt még szeretem is, ha jányok danolnak (csak gitárt ne ragadjanak)..." Nos, ezzel annyiban szállnék vitába, hogy igenis el tudom képzelni a hölgyek kezébe a gitárt, ugyanúgy, mint az oboát, csak míg az előbbi száj , az utóbbi kézimunka ismereteket követel.... Az viszont biztos, hogy a fémistennőknek valahogy túl kemény lehet a szíve, így nem is szaporodtak el a Földön: bár ki tudja, épp a napokban fedeztük fel a Benedictum nevű banda femme fatale-jét, akinek a kezéből még a lecsupaszított csontot is elfogadnánk. Mindenesetre a német teuton, Doro, úgy gondolom, napjaink legismertebb női metal fightere, nincs olyan pvc dzseki, mely alatt ne dobbana meg a rocker szív e név hallatán. Doro ugye még a nyolcvanas években híresült el a Warlock nevű csapata élén, majd sikeres szóló pályára lépett, és némi kisiklást tekintve magasra emelte a metal feminizmus győzelmi zászlaját. Erről a kisiklásról azonban muszáj megemlékeznem, mivel az ipari dumdummal kísért Machine II mashine és a Love me in black totális buktája ambivalens módon rabszolgát csinált szegény fejemből: a Doro fanok 99%-val szemben ugyanis nekem ezek az albumok sokkal jobban bejöttek, mint a klasszikusnak kikiáltott, inkább hard-rock-os Warlock művek. Az előbbi vontatott ipari témái, az utóbbi pedig brutális , gyakran trash-be, vagy szélvész punk-ba váltó indusztriális dalai miatt. Az ezután következő két Doro szóló közül a Calling the wild és a Fight is tartalmazott kemény pillanatokat, sőt, a fight-os Descent szerintem az énekesnő egyik legjobb dala - köszönhetően persze a gótikus csődör Peter Steele-nek, ki egyéni hangjával belecsempészett némi macsó erotikát a metal lady szájából kijövő dallamokba. A következő, szimfónikus lemez úgy gondolom, nem volt nagy kockázat vállalás: a slágerek új köntösbe való öltöztetése - legalábbis a hatalmas német piacon - minden bizonnyal meghozta a várt nyereséget. Ne kockáztassunk továbbra sem, gondolták a producerek, és az új Doro album, jelen kritika tárgya valóban nem ad különösebb támadási felületet. Vissza a gyökerekhez, szólt a parancs, és az új teuton mű a német fegyelem általi precizitással az új évezred Warlock albumát eredményezte. A régi rajongók bizonyára örülnek, hiszen azok a klasszikus dallammegoldások és riffek köszönnek vissza egy jóval izmosabb formában, melyek annak idején pavlovi reflexként indították be a nyáltermelést az igazhitűek szájában. Nekem azonban így ez az album túl kiszámíthatóvá vált, nem beszélve arról, hogy kb. 7 Doro lassút számoltam össze a 13 számból , ami még az én vasból készült gyomromat is megfeküdte. Nejem persze örült az album hallgatása közben, én azonban már a harmadik könnyáztatónál - melyek ráadásul már többször előfordultak némileg más címmel és refrénnel a többi Doro albumon - elbóbiskoltam, és csak nagy riadtan észleltem a másfél perces, punkos förmedvényre, a zenei fricskának készült ungebrochen-re, mely szó Doro szájából némileg egy jóízű krákogásként tört elő, ugyanúgy, mint belőlem a röhögés. A tempósabb szerzemények persze mind-mind frankó iparos munkák, énekelhető, rockos himnuszok, bár én hiányolom belőlük azt a dögöt, ami az említett két ipari albumot jellemezte.
Legutóbbi hozzászólások