Crashdiet: Generation Wild
írta TShaw | 2010.05.15.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mint egy páncélos lovag a Hadtörténeti Múzeumban... ilyen az új Crashdiet lemez. Jobban körülírva a dolgot: modern eszközökkel előállított régiség. Ahogyan a múzeumban látható páncélzat, kard, sisak és pajzs is modernkori mesterek munkája, modern alapanyagokból, de ötszáz éves technikával, úgy ez a lemez a nyolcvanas évek glam metalja, a modern kornak megfelelő technikai színvonalon létrehozva. A 2000-ben alakult svéd csapat (lehet, hogy Svédország lesz a legújabb rockzenei nagyhatalom?) már első albumával is hatalmasat kacsintott a nyolcvanas évek hajmetaljára, ez jól látszott az album borítóján, vagy a Breakin' the Chainz és a Knokk 'Em Down dalokon is. A folytatás, a 2007-es lemez szintén egy igazi glam hullámvasút volt, ráadásul Mick Mars személyében egy olyan vendéget is sikerült meghívniuk a felvételekre, akivel már könyvelhető volt a siker. Most pedig itt vagyunk a 'Generation Wild'-nál, az aktuális kiadványnál, ami szinte iránytűként mutatja meg, hogyan is kéne zenélniük most a nyolcvanas évek hajzuhatagos sztárzenekarainak. Lehet bólogatni, hogy mennyire jó az új Ratt, Mötley, vagy bármelyik másik visszatérő lemez, a valódi örökséget sokkal hitelesebben viszi tovább ez a banda - ez nekik dicséret, az öregeknek egy ejnye-bejnye. Rátérvén az albumra, az első hallgatás utáni első gondolatom az volt, hogy az Intro ide bizony tök felesleges. Aztán felmerült bennem, hogy valahol már hallottam az első dalt. Lassan aztán kitisztult, hogy az Armageddon basszus- és dobtémája bizony kísértetéjesen hasonlít a Kiss Creatures of the Night című klasszikusára, a gitár megszólalásán pedig kifejezetten érződik Mick Mars hatása. Mégis, a hasonlóságot nem tudtam zokon venni nekik, mert rettentően jól csinálják, amit csinálnak. A So Alive esetében ugyan kicsit kilóg a lóláb, de a címadó dal megint nagyon rendben van. A Rebel elején elinduló chopper hangja újfent egy elég egyértelmű utalás a klasszikus Girls Girls Girlsre, sőt, Simon Cruz énekes mintha direkt Vince Neilt próbálná manírozni az énekével - bár nem hiszem, hogy Vince valaha is képes lett volna ekkorákat sikítani. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy Simon már a banda harmadik énekese, eddig minden albumra jutott egy-egy új hang. Szintén pozitívan sül el a kicsit romantikusabbra vett téma, a Save Her, mely elég hamar az egyik kedvencem lett az albumról. A dögös és aránylag rövid Down with the Dust talán egy kicsit Def Leppard-os, legalábbis szerintem a dal néha kifejezetten hasonlít a Stagefright című Leppard nótára. Ez a hasonlóság már elég is volt ahhoz, hogy ez a dal a másik favoritom legyen a lemezről. A folytatás is teljesen egyértelmű. A Native Nature egy kicsit talán már sok, de a Chemical visszahozza a dolgokat pozitív irányba. Belassult, de még így is rettentően dögös szám, amitől az egész album valahogy rendezettebbnek tűnik. A zárásnak hagyott Bound to Fall és Beutiful Pain sem fog problémát okozni, csont nélkül megugorják az album elején felrakott lécet, sőt, utóbbi nóta külön is megérdemli a dicséretet drámai zeneiségének köszönhetően. Alapvetően hamar meg lehet barátkozni ezzel a lemezzel. Számos példát láthattunk már arra, hogy egy banda megpróbálja megidézni a nyolcvanas évek szellemiségét, de a Crashdiet próbálkozása eddig talán mindegyiküket lekörözi. Ízlésesen válogatnak a nagyok hagyatékában és emlékeiben, de saját magukat is maximálisan beleteszik a nótákba. Bizonyára az sem véletlen, hogy az MTV visszadobta az első kislemezként megjelenő Generation Wild videoklipet, a benne megjelenő ízléstelen képek miatt... ez aztán a hagyományőrzés!
Legutóbbi hozzászólások