Ratt: Infestation

írta MMarton88 | 2010.04.23.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Roadrunner

Weblap: http://www.therattpack.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Tessék, itt egy újabb legendás banda, a Ratt. A 80-as években ők voltak Mötley Crüe-ék egyik legnagyobb cimborái, eladtak több mint 20 millió lemezt, óriási arénákban turnéztak, majd jött az 1992-es év, és mint sokan mások, eltűntek. Nyilván ennek azért prózaibb okai vannak annál, minthogy az addig futtatott glames amcsi rockzene a grunge térhódí­tása révén visszaszorult a médiából, bár talán ez (is) lehetett a jéghegy csúcsa. Aki véletlenül nem ismerné őket, és kedveli az akkori Los Angeles-i szcéna produktumait, sürgősen szerezze be az 'Out Of The Cellar'-t, a 'Dancing Undercover'-t, vagy a 'Reach For The Sky'-t. Az olyan örökérvényű slágerek, mint a Round and Round, az I Want a Woman, vagy a Body Talk a fémzene meghatározó, alapvető himnuszaivá nemesedtek napjainkra. Sajnos, mint oly sokaké, az ő pályájuk is borzalmasan hányattatott volt. A "klasszikus" felállás már 1990-ben, Robbin Crosby gitáros kikerülésével megbomlott, majd az énekes Steven Pearcy is követte őt 1992-ben. A vegetáló zenekar újra összeállt az ezredforduló végén, és az első reunionnak az eredménye, a szakmát eléggé megosztó, 'Ratt' névre keresztelt anyag lett. Relatí­v sikertelensége révén az összeborulás nem bizonyult hosszú életűnek, ám azóta történt egy s más a fémzenék világában. Az utóbbi években újra felerősödött a hard rock őrület, tombol a reunion láz, í­gy a korábban még egymással pereskedő zenészek sem voltak restek, és 2007 márciusában hivatalosan is bejelentették, hogy Pearcy visszatért a Ratt élére! Az 'Infestation' pedig eme együttműködés egyik, a rajongók által talán legjobban várt gyümölcse. Érzésem szerint a szí­ntér csapatainak visszatérő lemezei nem igazán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A sok pozití­v pillanat ellenére is eléggé megosztó lett az utolsó Whitesnake, Danger Danger, Stryper, vagy Faster Pussycat album, s bizony, előzetesen nem tettem volna rá nagy összeget, hogy a Ratt új korongja nem készteti majd fejcsóválásra a rajongók egy részét. Nos, jó hí­reim vannak! Az 'Infestation'-től nem kell félni. Azonnal leesett az állam, amint elindult a lemez. Hihetetlen agresszióval, egy vad (és ismerős) riffel hasí­t bele az Eat Me Up Alive az ember hallójárataiba! Az egy dolog, hogy a Bon Jovi utolsó négy lemezén összesen nem volt ennyi vadság, tűz, meg dög, mint ebben a négy és fél percében a "pattkányoknak", de még a fiatal glam trónkövetelőknek is egy hatalmas pofonnal bizonyí­tják Pearcyék, hogy bizony nem szabad őket leí­rni: a Ratt erős, mint fénykorában! Zeneileg egyértelműen a csapat korai lemezeire hajaz az 'Infestation', az 'Out Of The Cellar', 'Invasion Of Your Privacy' vonal egyenes folytatásáról beszélhetünk. Laza, élettel teli rock'n roll nóták sorjáznak itt, bizony tökös lemez ez, mely tulajdonságot csak tovább hangsúlyozza Pearcy jellegzetes orgánuma! A fickó hangja még mindig különleges, alig változott a 25 évvel ezelőtti énjéhez képest. Picit mindig is úgy gondoltam rá, mintha Alice Cooper és Vince Neil egy sajátos ötvözete lenne, ez pedig még mocskosabbá, vadabbá, lazábbá teszi a muzsikát: kérem tisztelettel, ilyen a vadóc rock'n roll. Az anyag másik különlegesen erős oldala a hangzás. Elvis Baskette bitang megszólalást dobott össze, hihetetlenül hasí­tanak a gitárok! Apropó gitárok. Ugyebár, a Ratt esetében nem beszélhetünk teljes reunionról, sajnos Robbin Crosby 2002-ben heroin túladagolásban meghalt. Warren DeMartini mellett, John Corabi 2008-as távozását követően Carlos Cavazo kötött ki az együttesben, és érzésem szerint igen meggyőzően teljesí­tenek együtt, szólójátékuk élvezetes, profi. Ha egyetlen apró negatí­vumot kellene mondanom, akkor talán a nóták minőségébe tudnék belekötni. Félreértés ne essék, teljesen rendben van itt minden, ám az Eat Me Up Alive, Best of Me nyitás után érzésem szerint egy picit esik a szí­nvonal. Pusztán ez az, ami miatt nem sikerült a srácoknak újabb klasszikust kiadniuk a kezeik közül. Ugyanakkor az anyag hangulata, vagánysága, lazasága simán elveszi a hátán az esetlegesen kevésbé emlékezetes refréneket is. Az A Little Too Much, a Lost Weekend, vagy a Don't Let It Go igazi bulizene, melyeknek hallatán csakis jókedve támadhat az embernek. Biztos vagyok benne, hogy a csapat rajongói mind a tí­z ujjukat meg fogják nyalni az 'Infestation' hallatán.

Pontszám: 8