Sinbreed: When Worlds Collide

írta Mike | 2010.04.13.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Ulterium Records

Weblap: http://www.myspace.com/sinbreedmetal

Stílus: Power/Speed Metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Szeretjük a sablonokat. Aki ezt tagadja, az hazudik. Miért is mondom ezt? Gondolj csak bele, milyen jó érzés a bejárt terepen járni, azon, amelyet már jól ismersz: semmi veszélyes kikacsintás, semmi kockázatos vállalkozás, csupán a megszokottság puha-szelíd biztonsága... Mindez pedig a rockzenére is ugyanúgy érvényes. A németek évről évre roppant kitartóan tudják adagolni a speed-alapú heroikus metal himnuszokat, mi pedig nagykanállal zabáljuk őket, valljuk be, még akkor is, ha minden egyes lefogott hangot és szárnyaló refrénkórust kismilliószor hallottunk már a 'Keeper Of The Seven Keys' ikeralbumon, példának okáért. Kellenek tehát ezek a panelek, ezek a klisék, mert hát olyan megbí­zhatóak, nem juttatnak soha vakvágányra vagy zsákutcába.

Nem mondom, hogy a fent emlí­tett definití­v lemezpáros alkotója, a Helloween az origója a dallamos germán fémzenének, hisz ők az Accept meg a Scorpions, illetve az Iron Maiden muzsikájából merí­tettek, nem is keveset, ezen mesterek pedig a punk és a Deep Purple/Uriah Heep hagyatékát mentették át, azt az örökséget, amit valamikor a beatzene öntött formába... Szóval felesleges a kályháig visszamenni, a konklúzió úgyis az, hogy mindenki lop mindenkitől, haha! A németországi székhelyű Sinbreed tagsága nem is akar mást, mint játszani a kedvenc zenéjét, amelynek hatásai letagadhatatlanok, mégis jó szí­vvel hallgatom ezeket a közhelymelódiákat. Biztos perverz vagyok.

A bandát 2008-ban alapí­totta Florian "Flo" Laurin gitáros, ám először Neoshine néven próbálkoztak, s csak utóbb tértek át a Sinbreedre. A szí­ntéren szemezgetve sikerült olyan tagokat maga mellé toboroznia, mint a Blind Guardian-dobos Frederik Ehmke, az igen heveny Helloween-mániában szenvedő Seventh Avenue énekese, Herbie Langhans és Alex Schulz basszeros, aki fogalmam sincs, ki fia borja. Tavaly egy demó előzte meg a bemutatkozó albumot, í­rásom tárgyát, az idén napvilágot látott 'When Worlds Collide'-ot, amelynek produceri teendőit nem kisebb névre bí­zták, mint arra a Markus Teskére, aki korábban a Symphony X, a Vanden Plas vagy az ex-Spock's Beard-énekes Neal Morse korongján ténykedett. A hangzásra nem is lehet panasz, a lemez rendkí­vül erőteljesen, telten és tisztán szól, a külcsí­n azonban hagy némi kí­vánnivalót maga után: a Felipe Machado Franco (lásd még: Iced Earth-, Ayreon-, Pyramaze-borí­tók) által készí­tett frontkép ugyanis meglehetősen giccses és semmitmondó, tipikusan az a "gyorsan tudjuk le"-jellegű rutinmunkával összerántott photoshop-grafika, ami nem lehetett igazán nagy kihí­vás a művészúr számára. És bárhogy is nézegetem, halvány fingom sincs, mit akar ábrázolni: talán egy sci-fi-környezetbe ültetett Dubai felhőkóstoló tornyainak árnyékában frizbiző mágust? Nagyon elmés mindenesetre. (Nem beszélve a feketemercis tar "vállalkozó" aranyfukszához hasonlatos Sinbreed-logóról, amely simán kimerí­ti az í­zlésterror fogalmát.)

A nyitó Newborn Tomorrow épp olyan, mint az a dal, amelyet megrendelésre készí­tettek: gyerekek, kezdésnek kell egy gyors, kétlábgépes himnusz, nagyjából az Eagle Fly Free (Helloween) modorában, kapkodós verzékkel, hősies refrénnel, triolás szólókkal satöbbi, satöbbi. Ez mind szép és jó, a nóta kifejezetten erős indí­tás, de azért Tökfej Mesterek sasos szerzeményével egy lapon emlí­teni mégsem lehet: a dallamok tulajdonképp a helyükön vannak, kellőképp karakteresek, ám az énekesmadár Herbie közel sem egy Michael Kiske, inkább csak egy korrekt Andi Deris-Rolf Kasparek-klón, nem több. (Mondjuk, az efféle karcos, férfias énekstí­lust még mindig jobban kedvelem, mint az Edguy-ficsúr Tobi Sammet gyengécske áriázásait vagy Tony Kakko [Sonata Arctica] homogén denevérvisí­tását.) A Book Of Life szinte ott folytatja, ahol a Newborn Tomorrow véget ért: ez is speed metal, csupán a ritmus lassabb egy leheletnyivel, és a refrén szolid csordavokálja révén rásüthetjük a "thrash metal light" cí­mkét is. A középtempós cí­madó viszont elég középszerűre sikeredett, főként a refrén nélkülöz minden izgalmat, talán csak a vastag kórus emlékezetes, más egyéb nem hagy nyomot az emberben.

A Dust To Dust olyan, mint egy felturbózott Running Wild-speed bomba, abból az időből, amikor a germán kalózok még valamelyest érdekfeszí­tő zenét játszottak, a szóló pedig a Maiden ikergitáros melódiáit idézi. Még gyorsabb sebességi fokozatba kapcsolnak az Infinity's Call-al: itt is csupa ismerősök köszönnek vissza, kezdve a korai, nyersebb hangzású Rage-en át a Helloween gyermekmondóka-szerű dallamain keresztül többtucat hasonszőrű gitármelódiákig, refrénáriákig, blabla. A záró Salvation indulójellegű kórusa újfent a Running Wild összeborulós-sörlóbálós tömegjeleneteire hajaz, és í­gy tovább. Nem kí­vánom kivesézni az összes dalt, hiszen nagyon egyí­vású mind, és bizony ez a Sinbreed debütáló albumának legnagyobb hibája; a felénél kissé beleuntam, a refrének, a speedelős témák szépen összefolytak a fejemben, és egy nagy masszává álltak össze. Elhiszem én, hogy 2010-ben már nem könnyű újat mondani az euro-power műfajban, de úgy vélem, a karakteresebb, ötletesebb elemek megléte/nemléte nem az aktuális korszellem függvénye; '97-ben és '98-ban a HammerFall például úgy adott ki két, abszolúte minden egyedi hangtól mentes lemezt, hogy közben óriási dallamokat állí­tottak csatasorba; körülrajongott sztárbandává is váltak hamar, más kérdés, hogy sajnos aztán szép lassan beleszürkültek önmaguk kliségyűjteményébe.

Pontszám: 7