Tunnel: Tunnel
írta JLT | 2010.04.11.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Emlékszel a legendás King Kobra zenekarra? Nem?! Ez meg, hogy lehet? Bár ha jobban belegondolok, ez itt nálunk nem is meglepő. Sajnos! Ha mondjuk az Államokban lennénk, szinte biztos, hogy tíz rock rajongó közül hét mosollyal az arcán bólintana, és talán még egy nótára is rázendíteni a csapat életművéből. No mindegy, nem kesergek az itteni helyzeten, inkább vissza az eredeti kérdésre! Biztos nem emlékszel? Itt dobolt Carmine Appice (őt mindenki ismeri, remélem), ebben a csapatban énekelt Mark Free és később Kelly Keeling is! Még így sem ugrik be? Nem találkoztál még az 1985-ös 'Ready To Strike' vagy az 1986-os 'Thrill Of A Lifetime' lemezzel? Sosem hallottad még például az Iron Eagle-t vagy a Hungert? Igen, ez az ami a Transformers című film betétdalai között is szerepelt. Igaz hogy, ezt a dalt anno a Kick Axe tagsága írta, de az első King Kobra lemezen is rajta volt. Persze sláger is volt a maga idejében. Na, így már sikerült belőni, hogy mi is volt az a King Kobra? Végre! Így már rá lehet térni aktuális témánkra, a Tunnel debütáló lemezére. De mi köze ehhez a "Király Kobrának"? Jogos a kérdés, úgyhogy gyorsan válaszolnék is rá. A Tunnel zenei agya ugyanis az a Dave Henzerling, aki King Kobra sorait is erősítette, és aki ott volt a Keel születésénél is. Mindezek mellett dolgozott a Lizzy Borden-nel, jelenleg pedig két másik csapatban is érdekelt. Az egyik a '80-as évek kultikus csapata, az underground legenda (azt hiszem, nem túlzás ez a titulus) Icon, a másik pedig a Big Cock nevű, 2005-ben alakult zenekar (vajon hányan gondolnak rosszra...). Nem mondd semmit még így sem Dave Henzerling neve? Ez talán azért lehetséges, mert a régi szép időkben még David Michael Philips néven működött. Így már gondolom tisztul a kép. Szóval a jó Dave úgy döntött, hogy két jelenleg is aktív csapata mellé összedob egy harmadikat is, ha már ideje és energiája engedi. Társak után is nézett, és nem kellett messzire mennie, hiszen korábbi Icon-os csapattársát, Scott Hammons-t nyerte meg énekesnek. Gondolom jön az ilyenkor legfontosabb kérdés: milyen énekes Scott? Egészen kitűnő! Magas fekvésű, szikár, karcos orgánuma tökéletesen passzol a Tunnel régi időket felelevenítő, időnként bluesos beütésű hard rock muzsikájához. Talán Jeff Keith az a dalnok, akihez leginkább tudnám hasonlítani őt, de engem például napjaink Jack Russel-ére is emlékeztet, főleg a lágyabb, dallamosabb részeknél. Hoppá, el is felejtettem említeni az elején, hogy milyen vizeken evez a banda! Tehát a zenekar stílusát illetően úgy tudnék fogalmazni, hogy a '70-es évek élcsapatainak (Led Zeppelin, Free, Montrose, korai Van Halen, stb.) világát ültették át modern köntösbe, a múltat maximálisan tisztelve, újítgatásoktól mentesen. Persze óhatatlan, hogy azért a '80-as évek dallamosabb hard rockja is feltűnik a lemezen, mert a főhős abban a korszakban élte aranykorát és azok az idők kitörölhetetlen nyomot hagytak benne. Azt hiszem ez nem is baj, hisz ki panaszkodik akkor amikor ma, 2010-ben, valaki a kemény rock fénykorát próbálja meg felidézni? Nem tudom elképzelni, hogy van ilyen ember, ha mégis, akkor javaslom, hogy próbálkozzon más műfajjal. Tehát itt egy jó kis régi sulis kemény rock lemez, adja magát a kérdés, mi lehet a hiba? Pesszimista hozzáállásra utal ez a kérdés, de lássuk be, ritka az a pillanat amikor egy teljesen hibátlan, minden ízében tökéletes anyaggal találkozunk. Itt sem áll fent ez a helyzet, bár tulajdonképpen eget verően nagy probléma nincs a lemezzel. Az első hibapont a borítót illeti meg. Azt nem lehet mondani, hogy túl sokat agyaltak volna rajta vagy, hogy sok pénzt költöttek volna a grafikusra. Mondjuk ki nyíltan, ez a "cover" nemes egyszerűséggel egy "Tesco gazdaságos" munka, ennél azért többre lenne hivatott ez a kiadvány. A másik fekete pont amit be kell vésni a lemeznek, az a hossza. Vagyis inkább a rövidsége. Nyolc nóta már önmagában sem sok (stílusa válogatja, láttunk már 5 számos progresszív lemezt is, aminek a hossza verte az egy órát), de az egész album játékideje éppen, hogy átlépi a fél órát. Nem vagyok híve a maratoni hosszúságú albumoknak, ám ha azt mondom, hogy egy legalább negyvenöt perces játékidőt elvárnék, akkor nem mondok sokat. Ez a fél óra egy EP-nek tökéletes lenne, ám egy bemutatkozó anyagnak... Summa-summarum a lemez rövid! Persze nem csak a pesszimista vonalat akarom erősíteni, és nem célom negatívnak lenni, így a pozitívabb hangvételt is hagyom előretörni, mert a lemez amúgy nagyon jó. Legtalálóbb talán az a megállapítás lenne, hogy rövid a lemez, de velős. Azt hiszem ez így is van, minden túlzás nélkül. Sallangmentes, a régmúlt dicső korokat megjelenítő dalokkal találkozhat a hallgató, ha behelyezi a lejátszóba a korongot. A nyitás egész egyszerűen letaglózza az embert. Igazi old school gitártémák, húzós groove-ok, mesteri dallamok, amikkel operál a Sound Of Thunder. A groove-ok visszatérő motívumok lesznek a későbbiekben is, a Tunnel muzsikájának szerves részét képezik. Pestiesen szólva, akkora hard rock orgiát kap az arcába az ember, hogy csak győzze követni az eseményeket. A jól eltalált kezdés újabb iskolapéldáját hallhatjuk! A múltidézés érzése tovább erősödhet, miközben az ember a Blood On The Highway-t hallgatja. A basszusgitár feszesen alapoz, ami kitűnő alapot teremt a később kibontakozó lüktetően középtempós nótának. A szövegvilág a zenével együtt teremt egy fajta amerikás "feelinget", ami kellemes felüdülést okoz a hallgatónak. (Már ha szereti az ilyen jellegű muzsikát). A kemény kezdés után, értelemszerűen kissé szelídül a lemez. Nem kell megijedni, ez teljesen egészséges mértékben történik. Az Open Up For Me-ben Scott Hammons megvillantja tehetségét, változatosan, sokszínűen énekel, bizonyítván, hogy méltó társa a '80-as évek egyik kultikus muzsikusának. A dal egyébként enyhe Lynch Mob-os beütéssel bír, ami ismerve a baráti viszonyt a két zenekarvezető között, szintén nem hat a meglepetés erejével. Viszont a nóta a maga két és fél perces hosszával szerintem botrányosan rövid. Ritka az a pillanat amikor egy lemezen egy ballada lesz a kedvenc számom. Most azonban ez történt! (Lehet öregszem...) Pazar kettőst hoztak össze az akusztikus gitár és kristálytiszta, mélyebb énekhang párosításával a srácok. Szerencsére a szöveg nem a bárgyú szerelmes "költemények" közül származik, ami a szememben emeli a nóta élvezeti értékét. American Metal! Így egyszerűen, mellébeszélés nélkül. Egyértelműen ez az a szerzemény ami Henzerling '80-as évekbeli zenei világát testesíti meg a lemezen. Nem kétséges, hogy ez még a legendás King Kobra lemezeken is megállná a helyét. Ismerősek lehetnek az In Your Groove riffjei és úgy általában dal felépítése is erőteljesen hajaz néhány régvolt legendára. Az öt perc hosszú The Balcony-t hallgatva csak erősödik az az érzés, hogy kellene még néhány dal a lemezre, vagy a meglévőket kellett volna picivel bővebbre hagyni. Maga a szerzemény tulajdonképp egy Led Zeppelin ballada, de ugye a két énekes közti különbség miatt ez nem száz százalékig igaz. Zárásként némi blues rockos ízzel megspékelt, igazi "party rock" nótát kapunk melynek címe Garden Of Your Earthly Delights. Felhívnám a figyelmet a nóta végén található szólóra! Ahogy a kezdés is tanítani való volt, úgy a befejezés is az. Nagy kár, hogy a kettő között alig harminc perc telt el.
Legutóbbi hozzászólások