Krokus: Hoodoo

írta JLT | 2010.03.10.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Sony Music

Weblap: www.krokusonline.com

Stílus: Hard Rock

Származás: Svájc

Dalcímek

Értékelés

Amikor elkezdődött a "vadászat" a márciusi lemezdömping azon tagjaira, akikről magazinunk hasábjain is megfogunk emlékezni, két dologban voltam teljesen biztos: egyik, hogy a HIMről még akkor sem fogok í­rni, ha mulatós zenével próbálnak kényszerí­teni! A másik pedig, hogy a svájci öregurak azaz a Krokus aktuális lemezére viszont mindenképpen pályázok. Szerencsére a kollégák nem csaptak le rá (ki tudja miért...), í­gy megkaparintottam az idén 36 (!!!) éves csapat új lemezét. Egyes források 1975-re teszik a megalakulást, én azonban a több helyen is olvasható 1974-es számnak hiszek. Ha tévesen, akkor elnézést kérek a statisztikusok seregétől, és tisztelettel kérek mindenkit, hogy ne emlegessen ezért a hibámért nyomdafestéket nem tűrő stí­lusban, mert nem szeretek csuklani! Na de vissza a lemezhez! Szóval, miután szerencsésen sikerült magamévá tennem az albumot (nem úgy!) és túlestem az első hallgatáson, kétségbeestem mint a BKV vezérek rendőrségi ellenőrzéskor. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi a fenét lehetne elmondani az új Krokus lemezről amit még nem mondtak el korábbi munkáik kapcsán? Lehet-e bármi (akárcsak hangyafa**nyi) újat is virí­tani a helvét bácsik muzsikájáról? A mondás, miszerint "aki csak egy lemezüket ismeri, az tulajdonképpen mindegyiket ismeri", az Ő esetükben szerintem helytálló. Sokszor sokan ezt a kis közhelyet úgy aposztrofálják, hogy leragadtak egy szinten, nem léptek semmit sem előre, képtelenek voltak megújulni stb.stb. Kétség kí­vül akadnak olyan zenekarok is akikre igaz lehet ez az állí­tás, de a Krokus esetében ebben csak annyi valóságtartalom, mint az Aerosmith szappanoperában, a' la Joe Perry. Tény, hogy ők sem váltották meg a világot (bár első svájci csapatként meghódí­tották az Államokat, ami nem kis fegyvertény), és nem találtak fel olyat, ami előttük ne létezett volna, mégis a több mint 14(!) millió eladott lemez, a pályán eltöltött harminchat év, a számtalan világ-körüli turné azért jelent valamit. (Akinek nem, az váltson csatornát és figyelje a Gáspár család mindennapjait vagy főzőcskézzen a celebekkel, ahogy Szegeden mondják a cölöbökkel). A Krokus zenéjének varázsa, de úgy is mondhatnám, hogy sikerének kulcsa abban rejlik, hogy őket nem igazán érdekelte soha az épp aktuális trend, nem lettek a nyolcszázadik haj-banda, csak egész egyszerűen zenéltek, tolták a jó nép arcába a remek hard rockot. Persze ők is változtak és fejlődtek, de nem egészségtelen mértékben, inkább csak egyre jobb és rutinosabb zenészek lettek. Lehet elfogult vagyok velük (is), de azok a bandák, akik megalkuvást nem tűrve, céltudatosan és kompromisszum mentesen haladtak előre és készí­tették a jobbnál jobb lemezeket, azok számomra szinte szentek és sérthetetlenek. Időnként persze jó rácsodálkozni egy-egy fenomenális újí­tó bravúrjaira és tátott szájjal hallgatni az addig még nem hallott dolgokat, de azért én mégiscsak a jól kiszámí­tható, és csalódást nem okozó dolgokat szeretem. Olyan a Krokus mint az igazán jól elkészí­tett bécsi szelet, sosem tudom megunni és bármikor vevő vagyok rá! Na szóval ilyen érzésekkel és nagy várakozással álltam neki a Hoodoonak, és miközben hallgattam, azon tűnődtem, hogy vajon milyen zenehallgató is az, aki állandóan AC/DC kópiaként emlegeti a bandát, elmondja őket mindenféle koppintónak, tolvajnak és ezért képtelen élvezni a zenét? Érdemes ezen még fennakadni? Tény, hogy Marc Storace hangja kí­sértetiesen hasonlí­t Bon Scott-éra, és a gitárosok riffjein is érződik a Young-i hatás, de amí­g a produktum élvezhető, addig ez szerintem nem egy katasztrófa. Annál is inkább nem mert ha az ember akárcsak egyszer is végighallgatja a lemezt, rögtön kezdi is majd a következő hallgatást. Nem azért, mert emészteni kell a korongot, hanem mert olyan hangulata van, és olyan felszabadult érzésvilágot közvetí­t, hogy az hallgattatja magát. Nézzük csak (vagy inkább hallgassuk) a Hoodoo Woman-t. Feszes tempó, beton keményen alapozó ritmusszekció, vérbeli hard rock riffek és Storace füstös, karcos, szikár hangja mind-mind a zenekar védjegyei hosszú évek óta. És ott a refrén! Noha mindössze kétszer két sor, de ahogy a dallamok érkeznek az énekes torkából az taní­tani való. Ez úgy ahogy van sláger! Nem feltétlenül vagyok hí­ve a feldolgozásoknak, de ahogy minden idők egyik legismertebb hard rock nótáját a Born To Be Wild-ot átdolgozták az csodálatos. Ha már valaki mindenáron feldolgozni akar akkor azt ilyen szinten tegye! Noha az AC-DC-t szokás emlegetni mint fő hatást, én azonban most a ZZ TOP nevét is leí­rom, hiszen a Rock N' Roll Handshake riffje akár az öreg szakállak fejéből is kipattanhatott volna. Kis southern rock az Alpok közeléből! Tőlem szokatlan módon a kedvenc dalom a lemezről egy lassabb, visszafogottabb tétel, amit akár balladának is mernék nevezni, ha nem a Krokusról lenne szó. Így a Ride Into The Sun dallamaira inkább az "érzelmes" jelzőt akasztanám rá. Ha valaki valami jó kis tuti bulizós rock nótát keres annak az In My Bloodot ajánlanám a figyelmébe. Üt mint a buszkerék! Üresjáratot nem sikerült felfedeznem a lemezen, végig uralkodik rajta az önfeledt buli-hangulat, tényleg olyan az ember érzése mintha egy igazi rock party-n lenne. Ehhez a remek összképhez kellett Dennis Ward hangmérnök is, aki nagyon elkapta azt az érzést, amit a Krokus közvetí­teni akart, és sikerült a legjobb hangzást megtalálnia a lemezhez. Nagyon tud valamit ez az ember...

Pontszám: 8.5