Taking Dawn: Time To Burn

írta Tomka | 2010.03.04.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: http://www.TakingDawn.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Chris Babbitt - ének, (co-lead) gitár Mikey Cross - lead és ritmusgitár, háttérvokál Andrew Cushing - basszusgitár, háttérvokál Alan Doucette - dob, háttérvokál
Dalcímek
Time To Burn Like A Revolution Take Me Away So Loud Save Me Close Your Eyes Godless Fight 'Em With Your Rock Never Enough Endlessly The Chain
Értékelés

Amerikában már divatja van a las vegasi srácoknak. Már amennyire ezt í­gy, neten keresztül, meg lehet í­télni. Ami nem is csoda, ha ma már a retro a trend. Többek közt. A Taking Dawn akár az esszenciája is lehetne ennek. Fiatalok, huszonévesek, a glamúr és a csillogás városából, belevetik magukat a sex, drugs & rock'n'roll életfolyamába. (Más kérdés, hogy állí­tólag még csak nem is isznak. Merthogy rock'n'roll über alles.) Meg kell hagyni, hogy értenek is hozzá. Az ilyen csak zsigerből jöhet, sehogy máshogy. Mint például a hard rock intenzitás etalonja, a Skid Row esetében. Chris Babbitt és a többiek valamilyen ilyesmi életerőből merí­tenek. És persze a 80-as évek hagyományából. A rock és a roll aranykorából. Amikor még... igen, nosztalgiázhatunk, amikor még volt új a nap alatt. Ma már nincs, és roppantul örülünk, ha valaki profin nyomja a régit. Némi modern köntös azért nem árt, már csak a siker érdekében se. Már ha valaki nem csak a kultuszbanda státuszára pályázik. A Taking Dawn pl. tuti nem. Nem rossz értelemben véve, persze. Elég csak megtekinteni a Time To Burn c. nyitódalra forgatott klipjüket. A mindössze háromperces, nem mellesleg bombaerős szám közepén besétál egy néger srác, aki Beyonceról hadovál valamit, mire nem gyenge rocker idoljaink elküldik őt melegebb éghajlatra. Na igen, manapság már az ideális(an fogyasztható) testté formált popénekesekkel kell megküzdeniük. (Emlékszik még valaki, amikor a Detroit Rock City c. filmben a Kiss rajongók és a diszkósok szekálták egymást...?) Azért beszédes, kivel szemben pozí­cionálják magukat. De mindegy is, hiszen mégiscsak Amerikából jöttek... Más-világ az újvilág. Mesterségük azért a tökös hard rock, puritán csomagolásban, modern öntőformában, ahogy az kell. Mintha a 80-as évek stadion rockjának haldokló szelleme kapott volna vérátömlesztést. Mert hát nem hülye gyerekek ők, ezért kitalálták, hogyan lehetne még több kraftot csempészni a sorok közé. Nem máshogy, mint 4 énekessel. Amiből egy a frontember, a többi három pedig vokállal segí­ti. De még milyennel! Bizony, az erő odaát van, Babbittéknál. Nem múlhat el egy számból egy perc se anélkül, hogy egy olyan lélekszakajtó, indulatfakasztó, érzelemrobbantó megarefrént nem tűzdelnének bele az arcunkba. Fight 'em with your rock, hangzik az egyik számcí­mük. Na igen, ez a dögös ars poetica! Oda is pörkölnek rendesen, a csorda- és dallamcsokorba szedett vokálok mellett a kötelezően (bár a háttérben) röfögő basszusgitárral, a duplázót sem nélkülöző dobtémákkal, és az arcba mászó, piszkos gitárriffekkel. Csak a hangzás lehetett volna valamivel piszkosabb, de hát ők mégsem egy AC/DC örökös banda, még ha azokkal is turnéznak mostanság. Könnyedén fogyaszthatóvá tett rakkenról ez, amit a Hardcore Superstart idéző frissesség visz el a hátán. Elég csak belefülelni a cí­madó Time To Burnbe, hogy valaki seprűvel kapargassa majd össze az álla apró darabkáit a földről. Persze, rögtön ki lehet venni, hogy rongyosra hallgatták kamaszkorukban a Mötley Crue kazettáikat (vagy lehet már CD-iket), de Babbitt pörgő nyelve és a "Halle-Fuckin-lujah" őserejű felkiáltása sehogy se hagy nyugodni. Ráadásul a gitárok is rendesen reszelnek... rádióbarátság ide, múltidézés oda, a határokat pillanatok alatt feldarabolják és ripityára törik, hogy aztán valami pulzáló, hullámzó energiaközpontot hagyjanak hátra. Csak a hangerő kússzon feljebb, csak a zene repí­tsen el innen... mint a revolúció, korlátok nélkül, szabadon, lebegve. Ráadásul, a srácokat megilleti minden tisztelet: rehabilitálják a gitárszólót. Nem is akárhogyan. Úgy tekerik, mintha még senki nem nyúzta volna ki ezeket a hangokat a gitárjából. Mintha az életük múlna rajta. Nincs négy percnél hosszabb számuk, de inkább kettő gitárszóló fér abba bele. Az egyik legnagyobb refrénnel megáldott dalukat, a Take Me Awayt is ezzel vezetik fel, hogy aztán mézes-mázos verzék és vágtázó tempó alatt szárnyaljon... Merthogy a tempó az sosem lankad, addig kell ütni a... fémet, amí­g meleg, az izzó intenzitás még az ügyeletes slágerben is kikerülhetetlen. Rock'n'roll ideje van, vagy mi. Így aztán nincs is annyira idő odafigyelni a néhol kissé egyszerűen összeeszkábált dalszövegekre. (Pedig Babbitt bevallottan még Kirkegaardot is olvasott, más kérdés, hogy nem tetszett neki.) Különben is, az egyszerűség itt inkább hitelesség. Have fun, nemde? Babbitt mindezek mellett egy igazi sármőr. Nem hangszálakrobata, de mégis van benne valami ellenállhatatlan vibrálás, csábí­tó rekedtesség. És persze, vérbeli dallammágus, régi vonalas közönségkedvenc. Szüksége is van rá olyan szépséges szerelmes számokban, mint pl. a Close Your Eyes, vagy a kivételesen a középtempóval kacérkodó Godlessben. De emellett ő az egyik élhúrnyüvő is, ikerszólókra és mázsás riffekre hivatva, amikért szintén nem kell átugraniuk a szomszédba. Mint pl. a Save Me pimasz gitárfacsarása, megfejelve azokkal a kebeldagasztó csordavokálokkal. Amit megismételnek a Never Enoughban: "ragadósabb, mint a herpesz", ahogy Babbitt mondja védjegy-humorával. Egyértelmű a szándék, szí­ven kell vágni az embereket, amihez elengedhetetlenek a popra hajazó fülbemászó dallamok, persze némi metalos keménységgel megtámasztva, mint pl. az Endlesslyben. Olyan szöget üt a refrén a fejbe, amit sehogy se lehet kihúzkodni onnan. Zárásképp, a Fleetwood Mac The Chain c. számának interpretációjával szolgálnak. Eredetileg a W.A.S.P. Fuck Like A Beast c. megaopusának átiratát akarták felrakni a lemezre, mivel az állí­tásuk szerint jobban tükrözte volna őket, és gyökereiket, de talán túl kiszámí­tható lett volna. Így sikerült nekik is maximálisan saját képükre formálni egy FM dalt. Hátrahagyva stí­lushatárok szorí­tását, nem marad más, csak a rock és a roll. Ámen.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások