Freedom Call: Legend of the Shadowking

írta Mike | 2010.02.25.

Megjelenés: 2010

Kiadó: SPV/Steamhammer

Weblap: http://www.freedom-call.net

Stílus: heavy-speed-dark-goth-pop-glam-hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Hölgyeim és Uraim, í­me a Hónap Réme! Persze, persze, gyorsan hozzá is teszem, hogy számomra, mert ugye csakis a szubjektí­v értékí­télet a politikailag korrekt. Aki oda meg vissza van a Freedom Call idei termésétől, az inkább ne is folytassa az olvasást, mert én bizony jól elveszem az életkedvét. Nem, egyáltalán nem vagyok tréfás hangulatban, nekem egy kí­nvallatással ért fel a Shadowking végighallgatása, akarom mondani végigszenvedése. Mondom ezt egy FC-rajongó búskomor csalódottságával: az első két lemez (Stairway To Fairyland és Crystal Empire) ugyanis nagy kedvenc, sőt megkockáztatom, hogy némelyik dal a melodikus/szimfonikus speed metal esszenciája, s még a harmadik soralbum, a kissé fakóbb, megfáradtabb Eternity is egészen remek zenét rejt. Utána azonban eltörhetett valami, mert ezek a derék germán legények az ezt követő két anyaggal rendre alászálltak a muzikális infernóba, és a futószalagon legyártott, kommersz nyál-popmetal villásfarkú ördögével kötöttek szövetséget, elég csak a Hunting High And Low cí­mű számra gondolni (igen, az!), amelynél nagyobb nyúlás szerintem még nem esett meg a könnyűzenében. A helyzet pedig most sem jobb, legfeljebb egy árva tücsökfasznyival: mí­g az előző két produktum számomra teljesen érdektelen nótákkal volt kitömve, addig a Shadowkingen elvétve találok egy-egy emlí­tésre méltóbb momentumot. Igaz, ez vajmi kevés, és nem hinném, hogy valaha még egyszer meghallgatom. Amiatt már régóta nem sí­rok, hogy a dalcí­mek, -szövegek mennyire ordí­tanak a fantáziátlanságtól, egy idő után az ember már nem vár csodát, de hogy ilyen szinten kifogytak a zenei ötletekből, az félelmetes! Több í­zben ugyanazokat az elemeket, sablonokat hallom vissza, amelyeket már ellőttek korábban ők, meg sokan mások; és a kérdés úgy kikí­vánkozik, akár alienbébi a mellkasból: ha ennyire nincs mit mondani, nem volna-e jobb elnézést kérni és letenni a lantot, minthogy önmagunkból csinálunk lendkerekes majmot? A Shadowking egy rutinból összerántott, csuklóból kirázott lemez, semmi több. Bár a manowaros harci kórussal (és elcsépelt szintetizátordallammal) indí­tó Out Of The Ruins jóleső speed vágtája és queenes kórusai felcsillantják a reményt, a folytatás azonban hamar pofán tossza az embert, és rádöbbenti, hogy az innovációt ne itt keresse. Mert a szokatlanul hard rockos beütésű Thunder God refrénje rendkí­vül banális, a végére biggyesztett bugyuta hangeffektről nem is beszélve; mert a galoppozó Tears Of Babylon szintitémája ezerszer lerágott csont, a "Babylon, Babylon - o-o-oooh" kórus pedig olyan kí­nos, hogy én pirulok bele; mert a Merlin - Legend Of The Past verzedallama roppant gyermeteg - és sorolhatnám napestig, ha volna kedvem. De nincs. A Shadowkingnek tulajdonképpen két mélypontja van. Az első az album középtájékán ordí­t vastagon, méghozzá az Under The Spell Of The Moon/Dark Obsession/The Darkness büntetőtrió képében: itt csélcsap Freedom Call-ék hirtelen stí­lust váltanak, előkerülnek a véregyszerű dark/gothic panelek, mert azt gondolják, nekik is biztosan jól áll az a popmázas romantikázás, ami a HIM-nek és társainak. Megsúgom, nem áll jól. Ahogy Chris Bay énekesnek sem ez a búsongó mély tónus; az meg már legyen az én bajom, hogy képtelen vagyok megszokni lányosan sipí­tozó mikiegér-hangját. A Mélypont No 2. a lemez végén tátong, mint a csápos Sarlacc a Tatooine forró homokdűnéjében: a Kingdom Of Madness és az A Percect Day dalpáros teljesen kilóg a sorból, ami önmagában még nem lenne baj, de sajnos idióta módon erőlteti a glam rock slágervonalat - irritálóan ráadásul. Ebbe még az újkori Edguynak is lazán beletört a bicsakja... Ámde nem volna korrekt, ha elhallgatnám a pozití­vumokat, melyek kevés számban ugyan, de meglapulnak itt-ott, még ha nagyí­tóval kell is kutatni utánuk: a Resurrection Day noha nem kiemelkedő, összességében kellemes speed bomba, karakteres, szárnyaló refrénnel, a középtempós, modernebb hangvételű cí­madó pedig magasan a legjobb szerzemény mindközül, ha lenne még öt ilyen szí­nvonalú szám, én sem kárognék most annyit. És hát az egyébként majdhogynem csapnivaló Under The Spell... rövidke riffje is emlí­tésre méltó, más kérdés, hogy mintha egy The Gathering-dalból emelték volna át...

Pontszám: 5