Winter's Verge: Tales of Tragedy

írta Kotta | 2010.02.22.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Massacre

Weblap: http://www.wintersverge.com

Stílus: europower

Származás: Ciprus

 

Zenészek
George Charalambous - ének Harrys Pari - gitár Stefanos Psillides - billentyűsök Miguel Trapezaris - bass Chris Ioannides - dob
Dalcímek
1. World Of Lies 2. Old Man's Wish 3. I Swear Revenge 4. For Those Who Are Gone 5. The Captain's Log 6. Envy 7. Dark Entries 8. Madness Once Called Love 9. Tomorrow's Dawn 10. Reflections Of The Past 11. Curse Of Time
Értékelés

Szeretem, ha egy lemez jól szól! Egy remek albumot is le tud húzni a punnyadt hangzás (lásd Jacobs Dream), közepesből viszont gyakran élvezhetőt csinál a jó sound. Jelen esetben pedig még csak közepesről sem beszélhetünk, mert a zene ugyan nem túl eredeti, viszont kifejezetten magas szí­nvonalon kerül prezentálásra - ez a kristálytiszta, erőteljes megszólalással együtt igen élvezetes összképet teremt. Piros pont a Massacre-nak, ezért is, na meg azért, hogy benyomták a Ciprusiakat a Stratovarius elé - í­gy kell ezt csinálni, kérem! Háláljuk meg a profizmust egy lemezkritikával - a turné nélkül valószí­nűleg (ebben a dömpingben, naná!) elkerülte volna ez az egyébként remek cucc a figyelmünket. Visszautalnék két gondolat erejéig a koncertbeszámolóra (ITT): már akkor utaltunk rá, hogy a Stratovariust (újabb keletű gyengélkedése ellenére) minden dicséret megilleti azért, ahogy a '90-es években ápolták a kemény fémzene hagyományát, sőt mi több, a '80-as évek főbb irányzatait (speed/heavy és neoklasszikus metal) összeboronálva, meg is újí­tották azt, lerakva a mai értelemben emlegetett europower alapjait. Mit alapjait, gyakorlatilag felvonultatták annak teljes eszköztárát! A Helloween- és Malmsteen-örökségből erős bájitalt keverő együttes bódí­tó hatását mi sem jelzi jobban, minthogy a mai napig indulnak el kezdő bandák az általuk kitaposott ösvényen. (Más kérdés, hogy a Helloween és Malmsteen pedig a Maiden és a Rainbow hagyatékából merí­tett - a mémek evolúciója, ajánlott olvasmány: Mérő László: Mindenki Másképp Egyforma és Új Észjárások. Ő egy matematikus amúgy, de piszok jó könyveket í­r a matematika, számí­tástechnika, biológia, közgazdaságtan és a filozófia határterületein.) Egyik ilyen utód a Winter's Verge is. Ha a Rhapsody és Sonata Arctica a másodvonal (időben legalábbis), akkor esetükben helyénvaló akár harmadvonalról is beszélni. Persze ez nem a minőségre vonatkozik, mert őszintén szólva, nekem éppenséggel jobban tetszik ez a lemez itt, mint a premier liga jelenkori produkciói. Itt jön a második gondolat a koncertről: a B-liga adott esetben "hazai terepen" is legyőzheti a sztárcsapatokat, hittel, akarattal, kitartással, összefogással. Most is valami ilyesmiről van szó: a nicosiai legények az esélytelenek nyugalmával pakolták össze a stí­lus sablonjait, bevált fordulatait. Mindezt lazán, természetesen, az erőlködés és a bizonyí­tási kényszer legkisebb jele nélkül. Azért ne egy ótvaros, dohos produkciót tessék elképzelni: egy csipetnyi modern, szaggatott riffelés, melyet a skandináv prog.-power zenekarok már jó ideje domesztikáltak az amerikai unokatesótól, éppúgy elfér itt, mint a Maiden-es trappolás és a Blind Guardian hősi éneke. Ha már felmerült a Guardian neve: George Charalambous is hasonló adottságokkal rendelkezik (alkatilag is :D), mint a szerintem szintén relatí­ve szerényebb képességű Hansi. De hát Kakko is élő bizonyí­ték arra, hogy ebben a műfajban nem kell feltétlenül Kiskének, vagy Matosnak lenni, ha az énekdallamok okosan vannak kitalálva - szóval no para, amit kell, azt George barátunk ügyesen hozza! (Mindig csodálkozom azon, hogy görög nyelvterületen miért a George az egyik leggyakoribb férfi keresztnév. Hiába no, az a fránya globalizáció!) A többi zenészről is csak jókat tudok mondani: ebben a stí­lusban alap egy bizonyos szintű technikai felkészültség, aminek könnyedén meg is felelnek. Kiemelném talán az í­zes gitárjátékot és a biztos, lendületes dobalapokat. Ha jobban belegondolok, a basszeros is megvillan, amikor erre lehetősége van és a billentyűs is í­zlésesen játszik, szóval tényleg nincs bénázás. A zene pedig pontosan olyan, ahogyan azt megszoktuk - igen, szeretjük, amikor a kétlábdob soroz a gyomrunkban, akarjuk együtt üvölteni az énekessel a Dickinson-os dallamokat, szükségünk van a gitár-szinti felelgetésre és milyen jó is az, amikor egy szaggatott riff alatt ott a finom billentyűszőnyeg ellenpontozásnak.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások