Winter's Verge: Tales of Tragedy
írta Kotta | 2010.02.22.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Szeretem, ha egy lemez jól szól! Egy remek albumot is le tud húzni a punnyadt hangzás (lásd Jacobs Dream), közepesből viszont gyakran élvezhetőt csinál a jó sound. Jelen esetben pedig még csak közepesről sem beszélhetünk, mert a zene ugyan nem túl eredeti, viszont kifejezetten magas színvonalon kerül prezentálásra - ez a kristálytiszta, erőteljes megszólalással együtt igen élvezetes összképet teremt. Piros pont a Massacre-nak, ezért is, na meg azért, hogy benyomták a Ciprusiakat a Stratovarius elé - így kell ezt csinálni, kérem! Háláljuk meg a profizmust egy lemezkritikával - a turné nélkül valószínűleg (ebben a dömpingben, naná!) elkerülte volna ez az egyébként remek cucc a figyelmünket. Visszautalnék két gondolat erejéig a koncertbeszámolóra (ITT): már akkor utaltunk rá, hogy a Stratovariust (újabb keletű gyengélkedése ellenére) minden dicséret megilleti azért, ahogy a '90-es években ápolták a kemény fémzene hagyományát, sőt mi több, a '80-as évek főbb irányzatait (speed/heavy és neoklasszikus metal) összeboronálva, meg is újították azt, lerakva a mai értelemben emlegetett europower alapjait. Mit alapjait, gyakorlatilag felvonultatták annak teljes eszköztárát! A Helloween- és Malmsteen-örökségből erős bájitalt keverő együttes bódító hatását mi sem jelzi jobban, minthogy a mai napig indulnak el kezdő bandák az általuk kitaposott ösvényen. (Más kérdés, hogy a Helloween és Malmsteen pedig a Maiden és a Rainbow hagyatékából merített - a mémek evolúciója, ajánlott olvasmány: Mérő László: Mindenki Másképp Egyforma és Új Észjárások. Ő egy matematikus amúgy, de piszok jó könyveket ír a matematika, számítástechnika, biológia, közgazdaságtan és a filozófia határterületein.) Egyik ilyen utód a Winter's Verge is. Ha a Rhapsody és Sonata Arctica a másodvonal (időben legalábbis), akkor esetükben helyénvaló akár harmadvonalról is beszélni. Persze ez nem a minőségre vonatkozik, mert őszintén szólva, nekem éppenséggel jobban tetszik ez a lemez itt, mint a premier liga jelenkori produkciói. Itt jön a második gondolat a koncertről: a B-liga adott esetben "hazai terepen" is legyőzheti a sztárcsapatokat, hittel, akarattal, kitartással, összefogással. Most is valami ilyesmiről van szó: a nicosiai legények az esélytelenek nyugalmával pakolták össze a stílus sablonjait, bevált fordulatait. Mindezt lazán, természetesen, az erőlködés és a bizonyítási kényszer legkisebb jele nélkül. Azért ne egy ótvaros, dohos produkciót tessék elképzelni: egy csipetnyi modern, szaggatott riffelés, melyet a skandináv prog.-power zenekarok már jó ideje domesztikáltak az amerikai unokatesótól, éppúgy elfér itt, mint a Maiden-es trappolás és a Blind Guardian hősi éneke. Ha már felmerült a Guardian neve: George Charalambous is hasonló adottságokkal rendelkezik (alkatilag is :D), mint a szerintem szintén relatíve szerényebb képességű Hansi. De hát Kakko is élő bizonyíték arra, hogy ebben a műfajban nem kell feltétlenül Kiskének, vagy Matosnak lenni, ha az énekdallamok okosan vannak kitalálva - szóval no para, amit kell, azt George barátunk ügyesen hozza! (Mindig csodálkozom azon, hogy görög nyelvterületen miért a George az egyik leggyakoribb férfi keresztnév. Hiába no, az a fránya globalizáció!) A többi zenészről is csak jókat tudok mondani: ebben a stílusban alap egy bizonyos szintű technikai felkészültség, aminek könnyedén meg is felelnek. Kiemelném talán az ízes gitárjátékot és a biztos, lendületes dobalapokat. Ha jobban belegondolok, a basszeros is megvillan, amikor erre lehetősége van és a billentyűs is ízlésesen játszik, szóval tényleg nincs bénázás. A zene pedig pontosan olyan, ahogyan azt megszoktuk - igen, szeretjük, amikor a kétlábdob soroz a gyomrunkban, akarjuk együtt üvölteni az énekessel a Dickinson-os dallamokat, szükségünk van a gitár-szinti felelgetésre és milyen jó is az, amikor egy szaggatott riff alatt ott a finom billentyűszőnyeg ellenpontozásnak.
Legutóbbi hozzászólások